Van-e kapcsolat a szívkoszorúér-betegség és a depresszió közt?

Az Egészségügyi Világszervezet előrejelzése szerint 2020-ra a leggyakrabban halálhoz vezető, legnagyobb egészségügyi problémát jelentő betegségek listáján az első helyet a szívkoszorúér-betegség, a második helyet a depresszió foglalja el. Ezek a betegségek gyakran nem önmagukban, hanem egymással társulva fordulnak elő: a depressziós betegek az átlagnál gyakrabban betegszenek meg, pl. koszorúér-betegségben, míg a szív- és érrendszeri betegségben szenvedők között az átlagnál nagyobb a szorongásos zavarban vagy depresszióban szenvedők aránya.

Mi lehet ennek az oka? Mi lehet közös egy pszichiátriai és egy kardiológiai betegségben? A közös pont, a közös előzmény a stressz, szorongás, a mindennapok problémáinak megoldások nélküli megélése. Az elhúzódó, tartós vagy ismétlődő stressz hatására a szervezet a fokozott készenlét állapotába kerül, a belső feszültségszint megemelkedik. Ez következményes biológiai változásokkal jár, aminek óhatatlan összetevője a szimpatikus idegrendszer aktivációja: növekszik a szívfrekvencia, az erek összeszűkülnek, emelkedik a vérnyomás, megváltozik az anyagcsere. Emellett azok az agyi központok, amelyek a szorongásért, hangulatszabályozásért felelősek, túlérzékennyé válnak, először csak általános feszültség (ingerlékenység, alvászavar, étvágyzavar), majd szorongásos és/vagy hangulatbetegség alakul ki. Ezeket a betegségeket részben külső tényezők váltják ki, de minden esetben kimutatható egyértelmű biológiai/biokémiai ok a panaszok-tünetek hátterében.

A depresszió és a szívbetegség együttes előfordulásakor, ha a depresszió testi betegséggel társul, általában a „kézzelfogható” tünetek miatt ez kerül előtérbe, kivizsgálják, majd megfelelő terápiát állítanak be a testi betegségre. A depressziós tünetegyüttest csak ritkán ismerik fel. Szintén ez a probléma a depresszió azon formájában, amely lelki tünetek nélkül, szinte csak testi panaszok képében jelentkezik. Egyre nő azon vizsgálatok száma, amelyek alátámasztják, hogy a depresszió rontja a szívbetegségek kimenetelét. Pontosabban, nemcsak fokozza, hanem többszörösére emeli a szíveredetű halálozás kockázatát a depresszióban is szenvedő betegeknél. Mindezek mellett a depressziós páciensnél egyéb rizikófaktorok is megjelennek: gyakoribb a dohányzás, a mozgásszegény életmód, az elhízás, rosszabb a terápiás együttműködés.

Az érem másik oldala: a súlyos koszorúérbetegek, infarktuson átesettek 16–25 százalékánál diagnosztizálható depresszió. Az infarktus után kialakuló depresszió pedig rontja a kilátásokat.

Miért fontos mindez? Nagyon sokan szenvednek depresszióban. Magyarországon sajnos jelenleg a depresszió népbetegségnek számít. Depressziós betegnél sem a beteg, sem a kezelőorvos nem fordít megfelelő figyelmet az esetleges kísérőbetegségekre, gyakran a megjelenő testi tünetet is a szorongás, depresszió megnyilvánulásának tekintik. Pedig nem az, s csak a két betegség együttes kezelése hozhat tünetmentességet, jó közérzetet. De ugyanezt mondhatjuk el fordított esetben is: nagyon sokan szenvednek koszorúér-betegségben, estek át infarktuson, és csak csekély hányaduknál kerül diagnosztizálásra a testi betegséget kísérő depresszió.

A szívbetegség terápiájának rutin része kellene hogy legyen a depressziós tünetek szűrése, megfelelő kezelése. Ez ma még nincs így. Fontos tehát, hogy a koszorúér-betegségben szenvedők figyeljenek magukra, jelezzék kezelőorvosuknak a hangulati változást, kedvetlenséget, tétlenséget. Ha pedig a beteg nem érzékeli ezeket a tüneteket, a közvetlen környezet, a család jelzése is nagyon fontos lehet. Az idejében felismert depresszió korszerű gyógyszerekkel való kezelése pedig nemcsak a beteg lelki terheit csökkenti, hanem az együttesen előforduló szívbetegség kimenetelét is javítja. A kezelésnek is mindkét betegséget kell megcéloznia, csak így teljes a gyógyulás.

Dr. Kárpáti Róbert

1990-ben végzett a SOTE-n. 1994-ig a SOTE Neurológiai Klinikáján, 1994-től 2002-ig a SOTE Pszichiátriai Klinikáján dolgozott. 2002 óta a Fejér Megyei Szt. György Kórház Pszichiátriai Osztályát vezeti. Neurológus és pszichiáter szakorvos. 1990–2000-ben a New York Egyetem Pszichiátriai Kutatóintézetében (Nathan Kline Institute) dolgozott.

Nagy örömömre szolgált és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy egy belgyógyászati lap szerkesztőbizottsága egy pszichiátert is tagjai közé hív. Hiszem, hogy szakmám minden egyéb orvosi tevékenység mellé csatolható, és szükséges ahhoz, hogy a gyógyulás folyamata a mi technikáink alkalmazásának segítségével legyen teljes.