A magasvérnyomás-betegség rövid története az 1700-as évektől az 1800-as évek végéig – II.
Előző számunkban a magasvérnyomás-betegség történetének legjelentősebb XVIII–XIX. századi felfedezéseit és tudósait kezdtük el bemutatni, most folytatjuk sorozatunk a vérnyomésmérés, valamint a sztetoszkóp fejlődésének ismertetésével.

Az osztrák élettanász, Samuel Siegfried Karl Ritter von Basch (1837–1905), aki az első vértelen vérnyomásmérés felfedezője, Prágában, majd Bécsben végezte tanulmányait. Fiatalként, kalandos élete során többek közt a mexikói Pueblában, Habsburg Miksa császár idején sebészként is tevékenykedett. Néhány évvel később, I. Ferenc József, Ausztria császára, Miksa császár melletti bátorságáért ki is tüntette. 1867-ben visszatért Bécsbe, és legismertebb szépirodalmi munkájában a Mexikóban eltöltött évekről 1868-ban regényt is írt Erinnerung aus Mexico címmel. 1870-ben a Bécsi Egyetem Kísérletes Kórtani Intézetbe került, ahol tanított, majd 1877-ben tanársegédként dolgozott. 1887-ben tette közzé az első neminvazív, klinikailag is elfogadott szisztolés vérnyomásmérési módszert.
A csukló artériájára helyezett ballont addig pumpálta fel, míg a pulzus tapinthatatlanná vált, majd a nyomás csökkenésekor észlelt pulzus megjelenésével meghatározta a szisztolés vérnyomást. Basch szoros kapcsolatot talált az emelkedett szisztolés vérnyomásérték és az agyvérzés, illetve a vesebetegség kialakulásának kockázata között.
A klinikai gyakorlat számára az egyik legnagyobb előrelépést az 1896 decemberében közzétett Egy új vérnyomásmérő című cikk jelenti.

Scipione Riva-Rocci (1863–1937), akit a klinikai vérnyomásmérés egyik megteremtőjének tekintünk, 1888–1898 között a Torinoi Egyetem Propedeutika tanszékén tanársegéd, gyermek- és belgyógyász, majd 1898-ban Paviába megy. Varesében 1900 és 1928 közt kórházigazgató és az Élettani Intézet vezetője.
Az ún. okklúziós (teljes lezárásos) technika bevezetésével kialakított műszerével a mai napig is érvényes megállapításokat tett.
Az okklúziós technika azt jelenti, hogy a teljes nyomást méri, mely az intraarteriális, hidrodinamikus és az áramlási sebességből adódó kinetikus nyomások összege. Megállapította, hogy vérnyomást csak olyan műszerrel lehet mérni, mely a pulzushullám terjedését teljesen megakadályozza. Ezzel az új gondolattal továbbfejlesztette, és egyben egyszerűsítette a korábbi, pl. a Basch által is készített műszereket. Az aortából kiinduló egyik nagy ér nyomását akarta meghatározni, amit gyorsan, biztonságosan, egészségi állapottól és a vizsgáló nagyfokú felkészültségétől függetlenül lehetett alkalmazni.

A Riva-Rocci-féle mandzsetta egy bicikli gumitömlője volt, ezért kissé keskenyebb volt az optimálisnál, azonban minden eddiginél pontosabb, használhatóbb műszernek bizonyult. A higanyos mérő kezelhetősége, mobilitása nagy előnyt jelentett. A felkarra helyezett, kézzel felfújható mandzsetta segítségével egyenletes nyomást gyakorolva a felkarra megszüntette a keringést a karban, majd a felfújt mandzsetta leengedése során a pulzus megjelenése a szisztolés vérnyomásértéket adta. A mandzsetta leengedése során tapintott maximális pulzálás az artériafalat ért oldalnyomás következtében jelentkezett, és teljes eltűnését kis gyakorlattal mindenki számára megtanulhatónak vélte. A szisztolés vérnyomást befolyásoló külső körülményeket igen hamar észrevette (pl. kiáltás, elhaladó kocsi), ezért korán megfogalmazódott benne a ma is érvényes gondolat, hogy a „pontos méréshez precizitás szükséges, különben tudományos pózolás az egész". A vérnyomásérték megadása során használt RR elnevezés Riva-Rocci emlékét őrzi.
Scipione Riva-Rocci nem is sejthette, hogy több mint egy évszázadon át az ő módszere képezi majd a klinikai vérnyomásmérés alapját. A jól bevált higanyos vérnyomásmérő oly hosszan tartó szolgálatot tett, hogy 2000-ben, amikor az Európai Unió először fogalmazta meg megszüntetésének gondolatát, óriási ellenállásba ütközött. Pedig az európai előírások miatt hazánkban is el kell felejtenünk a higanyos vérnyomásmérő eszköz használatát. A higanyt mérgező volta miatt tiltották be, Svédország és Hollandia után Nagy-Britanniában és Írországban is kitiltották a mindennapi orvosi gyakorlatból. Ahogy néhány éve az angol orvosi újságban (British Medical Journal 2000. 3. 131–132) olvashattuk, a pontos automata eszközök megjelenése nagy öröm, de közel sem problémamentes. A Riva-Rocci-módszernek ugyanis van valami – az orvosi ténykedéssel összefüggő – varázsa, amely nem csak az orvosok, és nővérek számára nyilvánul meg, hanem a betegek is nagyra értékelik. Érthető tehát, hogy senki nem örült annak, hogy meg kell válni a régi módszertől, amelynek összes pontatlansága mellett vannak erényei is.

Friedrich Daniel von Recklinghausen (1833–1910), aki számos egyéb felfedezése mellett a vérnyomásmérés pontosságának egyik kulcskérdését, a mandzsetta optimális méretét írta le, német patológusként Würzburgban, később Strassbourgban dolgozott. 1901-ben elsőként ismeri fel a kar kerülete és a mandzsetta szélessége közti összefüggést. Kimutatta, hogy a keskeny mandzsetta (Riva-Rocci által használt 4,5 cm széles) a valóságosnál nagyobb értéket mutat, ezért szélesebb mandzsettát javasolt.

Bármilyen nagy felfedezés is volt a Riva-Rocci-féle vérnyomásmérő, csak igen kevesen ismerték. 1901-ben a híres amerikai idegsebész, Harvey Cushing (1869–1939), aki ismertségénél fogva elterjesztette a világon a vérnyomásmérést, egy európai útja során találkozott Riva-Rocci készülékével. Felismerve annak nagyszerűségét, magával vitt egy saját készítésű példányt Baltimore-ba. Az idegsebészeti beavatkozások során sikeresen használt készülék láttán Cushing bemutató előadáson Bostonban, a massachusettsi General Hospitalban ismertette a készüléket. Cushing professzor elsősorban azt remélte, hogy a koponyán belüli beavatkozások során a vérnyomás mérésével jelentősen csökkenteni lehet a halálozást. A vérnyomásmérés hihetetlen gyorsasággal elterjedt az egész orvosi diagnosztikában, a higanyos vérnyomásmérő pedig igen rövid idő alatt a vérnyomásmérés standard készülékévé vált.

Egy kis időre térjünk vissza az 1700–1800-as évekhez, éspedig Leopold Auenbruggerhez (1722–1809) a mellkas kopogtatásának bevezetőjéhez. Ezért az eljárásért, tudományos munkáinak elismeréseként, néhány évvel később Mária Terézia Habsburg császárnő udvari orvosaként nemesi címet is kapott. A grazi vendéglős fia gyermekkorában gyakran látta, hogy édesapja a boroshordók folyadéktartalmát kopogtatással ellenőrzi. E módszert átültetve az orvosi gyakorlatba a mellkas kopogtatásával a tüdő állapotára, a mellűri folyadéktartalomra tudott következtetni.
A bécsi Spanyol Kórházban szerzett gyakorlati ismereteit (a mellkasi szervek kopogtatása útján megállapítható ép és kóros viszonyokat) 1761-ben megjelent Inventum novum című művében részletesen leírta. Felfedezését a kortársak alig vették figyelembe, módszere csak az után kapott általános elismerést, hogy 1808-ban Jean Nicolas Corvisart lefordította művét francia nyelvre.
René Theophile Hyacinthe Laennec (1781–1826) francia belgyógyász, a kopogtatást hallgatózással egészítette ki, kidolgozta az auszkultáció (hallgatózás) módszerét. Gyerekkorában gyakran kínozták asztmás rohamok, ezért a tüdőbetegségek felismerése már fiatal korában is nagyon érdekelte. Nantes-ban, majd Párizsban a neves patológus, Guillaume Dupuytren (1777–1835) mellett dolgozott, ugyanabban a kórházban, ahol Nicolas Corvisart des Marest (1755–1821), Napóleon orvosa is.

Laennec, az ekkor 35 éves belgyógyász, 1816 szeptemberében egy hűvös reggelen, amikor Párizsban a Louvre palota kertjében sétált, két gyermek játékára lett figyelmes. A fiúk egy hosszú üreges fadarabbal és egy pöcök (apró fadarabka) segítségével egymásnak jeleket adtak. Egyikőjük az üreges fa egyik végén hangokat keltett, melyeket az üreges bot másik végén hallgatózó fiúnak fel kellett ismernie. Mikor bement a kórházba, egy hasonló eszközzel kezdte hallgatni betegeit a korábban alkalmazott módszer helyett (korábban az orvos közvetlenül a fülével hallgatta a mellkast). Életének következő három évét az eszköz tökéletesítésére fordította.
A beteg mellkasára először egy kartonpapírból hajtogatott tölcsért helyezett, később különböző hosszúságú csövet. Optimálisnak a 3,5 cm-es, harangban végződő, 25 cm hosszú üreges fát találta. Ennek segítségével hallgatta meg a tüdő- és szívhangokat. A napóleoni háborúkban harctéri orvos lett, s nemcsak nappal, de éjjel is vizsgálta a katonákat. Azok végül panaszra mentek a hadsereg orvos-főnökéhez, Jean-Nicolas Corvisart des Marets-hez, aki a császár háziorvosa is volt.
Corvisart-nak volt érzéke az újításokhoz, ő fordította franciára az osztrák Auenbruggernek, „a kopogtató bolondnak" a könyvét a kopogtatásos diagnosztizálásról. Laennec ekkor önmagán mutatta be a tölcséres módszert. Corvisart annyira fontosnak tartotta a felismerést, hogy jelentette azt Napóleonnak. A császár azonnali hatállyal a párizsi egyetem professzorává nevezte ki Laennec-t. Módszerét és eredményeit „A közvetett hallgatózásról" című munkájában 1819-ben tette közzé.
Ő írta le elsőként a tüdőtágulást, a hörghurutot és tüdőinfarktust, kutatta a tuberkulózist, a hashártyagyulladást és az ér körülírt tágulatát. 1822-ben a College de France professzora, 1823-ban a párizsi Charité kórházban Corvisart utóda lett. Jelentős szerepe volt a kórbonctani szemlélet meghonosításában.
Laennec a tüdő betegségeinek fizikális eltéréseiről (tüdőgyulladásról, tüdőtágulatról stb.), valamint a májzsugorodásról (1802) is számos tanulmányt írt. Kerlouanec-ben érte a halál 1826. augusztus 13-án.

Kb. 50 évvel később (1870) terjedt el George Camman felfedezésével a mindkét fülbe csatlakoztatható sztetoszkóp.
Most abbahagyjuk a történetet, mint az Ezeregyéjszaka meséit, hogy együtt várjuk az új csodát következő számunkban, amikor megismerjük a vérnyomásmérés és hallgatózás egyidejű használatát, a szentpétervári Nyikolaj Szergejevics Korotkov örökbecsű felfedezését.

Dr. Barna István
A Magyar Hypertonia Társaság Vérnyomásmérési Munkacsoportjának vezetője, a Magyar Nephrológiai Társaság vezetőségi tagja, a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Onkoterápiás Klinikájának egyetemi docense, Magyarország Átfogó Egészségvédelmi Szűrőprogramjának szakmai vezetője.