A magasvérnyomás-betegség rövid története az 1700-as évektől az 1800-as évek végéig
Előző számunkban a magasvérnyomás-betegség történetét az egyiptomi Smith-papirusoktól Galenus, Harvey, Stephen Hales megismerésén át Marcello Malphigi életéig követtük.
A francia vitalista iskola kiemelkedő képviselője Francois Xavier Bichat (1771–1802) bonctani, kísérleti munkák alapján 21 rendszert írt le, köztük az artériás és vénás hálózat rendszerét is. Bichat 1771-ben született a burgundiai Thoisette-ben, Lyonban végezte tanulmányait, ott tanult anatómiát és sebészetet is. 1792-ben Párizsba megy, ahol a Journal de Chirurgie (Sebészet) szaklapot szerkeszti. Közel 600 boncolást végzett a Hôtel Dieu-ban (magyarul a Jóisten Szállása, a kórház neve) Marc-Antoine Petit mellett, aki a hotel fősebésze volt. Itt gyógyszertant is tanított, és megállapította, hogy a fekete (vénás) vér gyorsan megbénítja mind az agy, mind a szív munkáját, és hogy a légzés kimaradása először a tudati, majd a vegetatív tevékenységek halálához vezet. 1800-ban jelent meg „De la vie et de la mort”, az Élet és a halál” című munkája, melyben a szervek és szervrendszerek alapján új kórtani egységekről ír. Így jutott el a keringési betegségek rendszerének betegségtanához is, amit a Leíró anatómia (Anatomie descriptive) könyvében összegzett. 31 éves korában, igen fiatalon, tbc-ben hunyt el. Napóleon utasítására mellszobrát a Hôtel Dieu-ban helyezték el.
A belgyógyászati vesebetegségek első leírója Richard Bright (1789–1858), aki „vízi betegség” néven összegzi a vesebetegségek diagnosztikus jeleit. A magasvérnyomás-betegség története valójában Richard Brighttal kezdődik, neve minden régi belgyógyászati könyvben Bright-betegség néven ismert. Skóciában, Edinborough-ban először erkölcsfilozófiát, politikai gazdaságtant, matematikát tanult, majd később medicinát is végzett. 1836-ban száz krónikus vesebeteg kórboncolási eredményét ismertette. Munkáiban a vesebetegséget és annak szövődményeit, a proteinuriát, az érelváltozásokat részletesen ismerteti.
John Cheyne (1777–1836), a később róla elnevezett periodikus légzés (Cheyne–Stokes-légzés) első leírója az agyi keringés zavarait tanulmányozta. Elsőként készít rajzokat a „subarachnoidealis” vérzésről, az agyvérzésről.
Két évszázad telt el a vérkeringés felfedezése, és csaknem 100 év Hales direkt vérnyomásmérése óta, amikor Poiseuille (1799–1869) 1841-ben bemutatta készülékét, a vérnyomásváltozást mérő „hemodinamométert”.
A rövid U alakú csövecskét részben higannyal, részben a higanyt a vértől elválasztó folyadékkal töltötte meg. Ezt a csövecskét az állat artériájába vezetve az U cső két szárában észlelt, milliméterben kifejezett higanyszint-változásból lehetett következtetni a vérnyomásváltozásra. A vér alvadását a csövecskében kalcium-karbonáttal előzte meg. Poiseuille készüléke segítségével elsőként tapasztalta, hogy a vérnyomás a légzés során változik. 1828-ban állatokon, direkt úton higanyos vérnyomásmérővel mérte meg a fenti módszerrel a vérnyomást, amit 1841ben publikált.
Az első, direkt vérnyomásmérési módszert számos további követte, míg eljutottunk a napjainkban használatos higanyos mérőig, illetve az automata készülékekig.
1847-ben Carl Friedrich Wilhelm Ludwig (1816–1895), a német élettanász kimográf (hullámíró) segítségével mérte a vérnyomást.
A kimográf végén lévő érzékelőt közvetlenül az artériába vezette, majd a nyomás változását grafikusan ábrázolta. A Poiseuille-féle hemodinamométer U alakú csővére egy úszóra szerelt madártollat erősített, ennek segítségével egy forgó hengeren lévő kormozott papírlapon láthatóvá tette a legkisebb nyomásváltozást is.
1847-ben Ludwig szerkezete láthatóvá tette és megörökítette a szív- és légzési ciklusban történő nyomáshullám-változásokat. A szív összehúzó dásait a gyors, a légzőmozgás változásait a lassabb oszcillációk jelezték.
A „hullámíró” higanyos U alakú műszerrel jól érzékelhető volt a vérnyomás különböző ingerekre bekövetkező változása.
Vierordt (1818–1884) német orvos, az orvostudomány professzora a vér és vérkeringés vizsgálatára dolgozott ki mérési módszereket és műszereket. Berlinben, Göttingenben, Bécsben és Heidelbergben tanult, majd 1842-ben Karlsruhéban kezdett praktizálni. 1849-ben Tübingenben az elméleti orvostudomány docense, majd négy év múlva ugyanott az élettan professzora lett. 1855-ben elkészítette az első nem invazív, emberi pulzus mérésére alkalmas vértelen készüléket, amelyet Sphygmographnak nevezett.
Az ütőeret összenyomó rugó összetett emelősoron keresztül állt kapcsolatban a Ludwig-féle kimo gráffal. Az emelő az artéria összehúzódásakor meg emelkedett és a kilengéseket forgó hengeren rögzítette.
Az eszközzel a pulzusváltozást nagyon pontosan lehetett mérni és rögzíteni.
Etienne-Jules Marey (1830–1904), a kiváló, korszakos jelentőségű szívés keringéskutató élettanász számos állatkísérletes munkát követően egészséges és beteg emberek keringését kezdte vizsgálni.
Marey édesapja borkereskedő, édesanyja tanárnő volt. 1850-ben Párizsban folytatta tanulmányait, és hamarosan a keringés élettani, kórtani kutatásai felé fordult a figyelme, eredményeit 25 könyv és 280 tudományos közlemény fémjelzi.
Marey 1859-ben továbbfejlesztette Vierordt eszközét, mely már finomabb pulzushullám-változás követésére is képes volt.
A Marey-féle szfimográf segítségével mérhetővé vált a pulzus-, illetve vérnyomásváltozás és a légzés, a külső hőmérséklet, fizikai aktivitás, stressz közti kapcsolat.
A rugókkal mozgó fémlapot, melyhez kijelző is kapcsolódott, a radiális pulzus mozgatta. Az emelőhöz rögzített toll segítségével az artéria radiális pulzálását kormozott lemezen rögzítették. A szívfrekvenciára a papíron rögzített pulzusok számából tudtak következtetni.
A higannyal teli tartályra csövet tett, amit egy fémcsőrrel bekötött az artériába. Az igazi újítása valójában az volt, hogy egy nyomáskiegyenlítő szerkezet segítségével „manométre métallique inscripteur” meg tudta határozni az artériás középnyomást. Fordított arányosságot fedezett fel a vérnyomás és a véráramlás sebessége közt.
Leírta, hogy a pillanatról pillanatra változó vérnyomás a perifériás keringés sebességének megfelelően változik. Az artériás vérnyomás átlagosan 12–15 centiméter higanyoszloppal tartott egyensúlyt.
Marey időben elhúzódó fényképei a keringésről (kronofotográfia) nagy hatással volt az olasz futurista (Bragaglia, Balla, Boccioni, Russolo) és az absztrakt festőkre (Balla, Kupka, Duchamp) egyaránt. A hipertónia-kutatás történetét a legnagyobbak felfedezésével a következő számunkban folytatjuk, hogy a múlt ismeretében megértsük a jelent.
Dr. Barna István
A Magyar Hypertonia Társaság Vérnyomásmérési Munkacsoportjának vezetője, a Magyar Nephrológiai Társaság vezetőségi tagja, a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Onkoterápiás Klinikájának egyetemi docense, Magyarország Átfogó Egészségvédelmi Szűrőprogramjának szakmai vezetője.
