Dunántúli Diabetes Hétvége

Pannon Diabetes Díj 2023

Az Alapítvány a Cukorbetegekért és a Veszprém Megyei Diabetes Egyesület az I. Dunántúli Diabetes Hétvége (DDH) megrendezésének 20. évfordulójára 2011-ben Pannon Diabetes Díjat alapított. A díjat egy, a Dunántúlon dolgozó, a cukorbetegek ellátásában kimagasló szakmai és emberi teljesítményt nyújtó orvosnak és egy nővérnek vagy dietetikusnak ítélik oda az alapítók. Az alapítók a díj alapításával nagyrabecsülésüket kívánják kifejezni a cukorbetegek közvetlen ellátásában dolgozó orvos, nővér, dietetikus kollégáknak, szeretnének hozzájárulni az orvoslás megbecsülésének helyreállításához. Eddig Pannon Diabetes Díjban részesült prof. dr. Simon Kornél és Bosits Istvánné (2011), dr. Pátkay József és Szabó Gyuláné (2013), dr. Baranyai Marietta és a Törp program (2015), dr. Strényer Ferenc és Hegedüs Marianna (2016), dr. bujtor Zoltán és Kovács Éva (2017), dr. Erényi Ottó és Stáhlné Tausz Katalin (2018), dr. Sudár Zsolt és Forrás Béláné (2019), dr. Késmárki Nóra és Tuifel Andrea (2020), dr. Dezső Enikő és Keserű Sándorné (2021), dr. Fulcz Ágnes és Túri Beáta (2022). A díjat az idei évben dr. Muth Lajos és Oblián Antalné Erika vehette át. A kitüntetettekkel Herth Viktória beszélgetett.

Őszinték legyünk egymáshoz

Oblián Antalné Erika 1994 óta dolgozik a zalaegerszegi diabéteszgondozóban, asszisztensként, ma már nyugdíj mellett. Fiatalon csecsemőgondozó szeretett volna lenni, de nem bánja, hogy a sors ide sodorta. Sikeres és boldog embernek tartja magát.

18 évesen a KÖJÁL-ban kezdett, onnan iskolázták be laboratóriumi asszisztensnek. Amikor a KÖJÁL megszűnt, a kórház 1. belgyógyászatára került, szintén laborasszisztensként. Innen a 2. belosztályra, ahol épp akkoriban indult a diabetológiai szakrendelés. Oroszlán doktor hívta, hogy menjen át a diabetológiára, Erika nehezen döntött, de ma már örül, hogy ezt választotta.

– A gondozásban az a legfontosabb, hogy őszinték legyünk egymáshoz. A beteg nyíljon meg, el merje mondani a problémáit! Nálunk ez működik is, gyakran megesik, hogy nekünk, asszisztenseknek könnyebben elmondják a gondjukat, mint az orvosnak. Ilyenkor mi közvetítünk.

Erika azt is felajánlja a cukorbetegeknek, hogy hívják fel, ha kérdésük van, ha bajban vannak. Havonta 1-2-szer hívják is. Például, ha elkövetik a – szinte minden diabéteszes által elkövetett – hibát, nem a megfelelő inzulint szúrják.

– Fontos a bizalom. Magamból indulok ki, én is kétségbeesnék ilyenkor. Nekem pedig jó érzés, hogy segíthetek. Ha komolyabb kérdés merül fel, mielőtt tanácsot adnék, egyeztetek orvossal.

Amikor az asszisztens beszélget a cukorbeteggel, gyakran szinte baráti kapcsolat alakul ki köztük. Többet elárulnak a családjukról, életvitelükről, s ezek az információk hasznosak a kezelőorvos számára is. Így – Erika szerint – az as˝ˇszisztensek mintegy közvetítő szerepet játszanak orvos és beteg között.

– Csak akkor megyek teljesen nyugdíjba, ha úgy érzem, nem hiányoznak a betegek. Ma még vasárnaponként azon a jár az agyam, kik jönnek, várom őket, készülők rájuk.

63 évesen Erikának az a legnagyobb gondja, hogy egy nap csak 24 órából áll. Annyi mindennel foglalkozik, hogy nehezen tud mindent bezsúfolni. Hetente kétszer pilatesre jár, mozgásszervi problémái vannak, ezek karbantartására használja a tornát. Hétvégente a Balaton partjára mennek, hobbija a vitorlázás. Mindezek mellett pedikűrözni jár, s bár nem gyógypedikűrös, elsősorban diabéteszes lábakat gondoz. És ne felejtkezzünk el két gyermekéről, három unokájáról, akikkel ráadásul egy otthonban lakik. Tehát nagymamai teendői is vannak bőven – az ezzel járó örömök mellett.

– Sikeres embernek gondolom magam és boldognak. Azt csinálom, amit imádok. Mindent szeretek, amivel foglalkozom. A családomra büszke vagyok, a legtöbb örömet ők adják nekem.

Nem szolgáltatás – szolgálat!

Muth Lajos doktorral, a Tolna megyei kórház nyugalmazott igazgatójával, diabetológussal, nem volt egyszerű összehozni a telefoninterjút. Először a munkája miatt, majd hároméves unokája nem engedte, hogy velem beszélgessen. Mint minden nagypapa, ő is büszke az unokáira, s bár a megbeszélt estén nehéz volt elaltatni a rá bízott kis Olivért, másnap mosolyogva mesélte a gyermek aranyos mondatait.

Mint (majdnem) minden sikeres ember, ő is boldog családban él. Felesége gyermekdiabetológus:

– Együtt szoktunk kongresszusokra járni, s bevallom, sokat tanultam a gyermekdiabetológusoktól. Ők sokkal precízebbek, aprólékosabbak, mint mi.

Két fia közül az egyik szintén orvos, sajnos Németországban élnek mindketten, így öt unokáját nem láthatja bármikor, de épp elég gyakran ahhoz, hogy élvezhesse a tőlük kapott szeretetet.

Amink van, nem a mi érdemünk, amit kapunk, az kegyelem

Mikor a kis Olivér „megengedte” az interjút, Muth doktor berzenkedett: miért épp vele?

– Nincs tudományos fokozatom, amióta igazgató lettem, ritkán tartok előadásokat, szürke eminenciás vagyok. Egyszerűen csak szeretem a betegeket és a diabetológiát.

A betegek fejével gondolkodva leszögeztem:

– Nekünk ennél több nem is kell!

– 20 évig dolgoztam a betegágyak mellett, majd 16,5 évig kórházigazgatóként. Az elején menedzserképzőbe mentem, ott azt tanították, az orvoslás szolgáltatás. Akkoriban tetszett ez nekem, de később rájöttem: nem szoltáltatás, hanem szolgálat! Hatalmas különbség! Szolgáltatás esetén a rendelési időt percre betartjuk, ha szolgálunk, az utolsó beteg után ér véget a rendelés. A szolgálat lemondással, önfeláldozással jár. Jó lenne, ha ezt már az egyetemi felvételin elmondanák a jelentkezőknek.

Még egy szemléletes példát is elmesélt a doktor úr.

– Erdélyben jártam, barátoknál, s amikor Zetelaka környékén egy erdő mellett autóztunk, vendéglátóm azt mondta: tavaly szép gombát kaptam itt. Nem az út szélén vásárolta, ahogy először gondoltam, ő maga szedte azt, amit az erdőtől kapott. Ezt az alázatot próbálom megvalósítani. Amink van, nem a mi érdemünk, amit kapunk, az kegyelem. A betegekhez való hozzáállásban is ezek a gondolatok vezérelnek.

Akik nem tudták elfogadni azt, amit nem tudtak megváltoztatni

A legtürelmesebb orvos is ember, néha biztosan felidegesíti egy-egy beteg.

– Nem is annyira bosszant, inkább szánalmat érzek, amikor egy beteg azt magyarázza nekem, hogy a gyógyszergyártók érdekeit képviseljük, nem az ő érdekében írjuk fel az adott gyógyszert. A másik, amit nem tudok megérteni, amikor a kezelési naplóba valótlan értékeket ír be a cukorbeteg.

– Nézzük a másik oldalt is! Milyen az orvos számára kedves, „jó” beteg?

– Aki odafigyel magára, betartja a javaslatokat, ellenőrzi önmagát, de nem csinál központi kérdést a betegségéből, nem akarja, hogy az egész családi élet körülötte forogjon. Egy idős pszichológus fogalmazta meg: pályája során nagyrészt azok fordultak hozzá, akik nem tudták elfogadni azt, amit nem tudtak megváltoztatni.

Hálás vagyok, hogy abban a korban élhettem, amikor ilyen sok változás történt a diabetológiában

Muth doktor hiába volt több mint másfél évtizeden át igazgató, a diabetológiát sosem hagyta abba. Hetente akkor is rendelt, ahogy ma, 70 évesen is hetente háromszor a gondozóban találkozik a cukorbetegekkel.

– Hálás vagyok, hogy abban a korban élhettem, amikor ilyen sok változás történt a diabetológiában. Eleinte a fecskendők, tűk kifőzésére tanítottuk a betegeket, ma a pumpák finomhangolására. Annak idején a vizeletükhöz öntött reagenssel ellenőrizték, magas-e a cukruk, most folyamatos vércukor-meghatározásról beszélünk. Én még sertésből, marhából kivont inzulint is rendeltem, ma már a humánnál is kedvezőbb hatásmechanizmusú analógokat használjuk. A tabletták terén is óriási a változás, nemcsak kifejezetten a cukorbetegséget, annak szövődményeit kezelik, kardiovaszkuláris előnnyel járnak, védik a vesét, segítik a szívműködést. A 2-es típusú cukorbetegség kezelésében paradigmaváltás kezdődik. Korábban azt mondtuk, megváltoztathatatlan. Ma már számos adat bizonyítja, hogy szigorú diéta mellett, gyógyszerekkel segítve elérhetjük a betegség remisszióját. A diéta újdonsága, hogy már nem csak az összetevőkkel, a mennyiséggel, hanem az időzítéssel is foglalkozunk.

– S ha már visszaléptünk pár évtizedet, adja magát a kérdés: miért lett orvos és hogyan lett diabetológus?

– Édesapám orvos volt, én jó tanulóként mindenképpen tovább akartam tanulni, úgy gondolom, apám hivatásszeretete inspirált. A diabetológia felé dr. Tornóczky János főorvos, az akkori főnököm terelt. Az ő ötlete volt 1982-ben, hogy Szekszárdon is hozzuk létre a diabéteszgondozót, s engem bízott meg, hogy kezdjem el a rendelést. Örömmel vállaltam, s azóta is sok örömöm van benne.

Herth Viktória