Sportos Cukorbetegek Egyesülete
Sportos Cukros beszámolók
DiabAkadémia Budapesten
Új helyszínen, ezúttal Budapesten rendeztük meg a Sportos Cukros DiabAkadémia legutóbbi állomását, amely ismét bebizonyította: a diabéteszes közösség ereje nemcsak a tudásban, hanem az egymás iránti nyitottságban és támogatásban is rejlik.
Mit adott az Akadémia?
Rengeteg új dolgot tanultam, és sikerült objektívebben, számszerűsítve nézni a diabra, ami segít abban, hogy ne érzelemből döntsek (pl. bólushalmozás formájában).
A résztvevők nagyon különböző élethelyzetből érkeztek: volt köztük pumpahasználó és pennel kezelt diabéteszes, frissen diagnosztizált és olyan is, aki már harminc éve él együtt a cukorbetegséggel. Felnőtt diabéteszesek mellett diabéteszes gyermeket nevelő szülők is csatlakoztak, így valóban sokszínű és inspiráló közösség alakult ki.
Külön öröm volt számunkra, hogy ezúttal is részt vett egy házaspár a programon. Számunkra mindig fontos üzenet, amikor azt látjuk, hogy a diabétesz kezelésének felelőssége és terhe megosztható a családon belül – ez nemcsak gyakorlati segítséget jelent, hanem komoly lelki támaszt is.
Mit vittem magammal?
Tényleg igaz, hogy mindenki szakértője (vagy az lesz) a saját vagy a gyermeke diabjának.
A diab kezelésében sokat számít a személyiségünk, és bizonyos kérdésekben nincs egyértelműen jó vagy rossz döntés, mint ahogy jó vagy rossz étel sem.
Jó tapasztalat volt az is, hogy nagytudású orvosok mennyire „betegközpontúak” és közvetlenek, segítőkészek.
Az előadók ezúttal is magas szakmai színvonalat képviseltek: dr. Svébis Márk, dr. Kocsis Győző, dr. Luczay Andrea, Mátyássy Gábor, Gyarmati Ida és Széchy Eszter előadásai számos aktuális kérdést érintettek, és sok gyakorlati tanácsot adtak a résztvevőknek. Az aktív érdeklődés, a sok kérdés és a közös beszélgetések ismét azt mutatták, nagy igény van az ilyen személyes találkozásokra.
Különösen inspiráló volt találkozni két édesanyával, akik az újraindított Vas Megyei Diabéteszes Gyermekeket Segítő Egyesülettől jöttek. Bízunk benne, hogy ők is lendületet és közösségi támogatást kaptak.
A Sportos Cukros DiabAkadémia célja változatlan: teret adni a tanulásnak, a tapasztalatcserének és a kapcsolódásnak. Budapesten is azt éltük meg, hogy a diabétesz ugyan közös kihívás, de közösségben könnyebb vele együtt élni – és fejlődni.
Muskát Erika
Közösségben gyógyulni a legnagyobb erő
Egészséges mértékű szociális szorongással érkeztem a Sportos Cukorbetegek Egyesülete fiatal felnőtteknek szóló foglalkozására: szenzor rezgőre állítva, vércukorszint stabilan tartva, hipóstáska szigorúan a közelemben, a székem háttámlájára akasztva. Ezeket a döntéseket – és naponta még százat – minden kimozdulásomkor megteszem: munkában, moziban, de még a kisboltba elugrás esetén is.
Nem akarunk kilógni
Lehet, hogy másoknak túlzott elővigyázatosságnak tűnik ez a procedúra, azonban az 1-es típusú cukorbetegséggel élők számára ez a mindennapok része. Itt viszont feleslegesnek bizonyult ennyit készülni: ebben a közegben tényleg senkit sem zavar, ha becsipogsz, vagy ha olyankor eszel, amikor látszólag semmi okod rá.
Gyerek- vagy tinikorban cukorbetegséggel élni finoman szólva is kemény. Az ember folyamatosan a kortársainak próbál megfelelni, és még véletlenül sem akar kilógni a különcségével. Sokunkban ez az érzés felnőttkorban is megmarad: nem merünk segítséget kérni akkor sem, ha kellene, és húzzuk-halasztjuk az időpontot, amikor elmondjuk egy új ismerősünknek, hogy cukorbetegek vagyunk – már ha a másik megadja nekünk azt a luxust, hogy a saját tempónkban közöljük vele a diagnózisunkat, és nem rohan le az első alkalommal azzal, hogy „Mi az a tapasz rajtad?”
Ha betöltjük a 18-at
Ebben a sérülékeny életszakaszban többünk számára a nyári foglalkozások, táborok jelentik a menedéket, ahol csupa hasonló élethelyzetben lévő barátot szerezhetünk. Azonban amint betöltjük a 18-at, mintha kihúznák alólunk a talajt: nincs több nyári kaland, és a ritkán fennmaradt táboros barátságokon kívül iszonyatosan nehéz sorstársakat találni (már ha nem az ismerősöd 2-es típusú cukorbeteg nagyapájával szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni, akit már biztosan felemlegetett neked egy-egy bölcs tanács kíséretében). Arról nem is beszélve, hogy a betegség mentális súlya mintha az ezerszeresére nőne, amikor már önállóan kéne nehéz helyzeteket megoldani.
Ezen szeretett volna a Sportos Cukorbetegek Egyesülete változtatni. Február közepén ötalkalmas DiabKlubot indítottak fiatal felnőttek számára, ahol a résztvevők biztonságos térben, Bárdos Réka diabéteszedukátor és Artai Mónika pszichológus vezetésével beszélhettek csupa olyan témáról, ami őket érdekli: a nehézségekről, a kétségekről, a jó és a kevésbé segítőkész orvosokról és persze az egyéni sikerekről – nem csoda, hogy már az első, bevezető alkalomra is közel húszan gyűltünk össze.
Önfeledt lelkizés
Az eleinte jellemző bátortalan toporgást hamar felváltotta az önfeledt, cenzúrától mentes lelkizés és ventilálás, pedig még csak a bemutatkozó körnél tartottunk. A beszélgetések mellett az is hihetetlenül felszabadító volt, hogy két óráig nem kellett úgy tennem, mintha a testem nem egy időzített bomba lenne, ami bármikor bejelezhet: az esemény során korrekciót és éjszakai bázisinzulint adtunk be, hipót kezeltünk, és a legmenőbb pumpakiegészítőnkkel hencegtünk, miközben többször dőltünk a nevetéstől – igaz, ehhez Móni kutyájának is volt némi köze.
Mint ahogyan azt Muskát Erika (az egyesület vezetője) bevezető előadásából megtudhattuk, az SCE számos programot szervez felnőtteknek: a DiabKlubon kívül például keresztül-kasul kirándulják az országot, és edukációs programokból is akad bőven. Az alkalmak általában ingyenesek – kivéve a táborok és a DiabAkadémia – de adománnyal bármikor tudjátok segíteni az egyesület munkáját.
Almási Fanni
