Joslin-díjasok

A Civil Fórumon minden évben átadjuk a Joslin Diabetes Center elismeréseit, a Joslin-okleveleket és -érmeket. Érmet az kaphat, aki legalább 50 éve él inzulinnal. Egy-egy alkalommal többen is átvehetik az elismerést, lapunk pedig örök lemaradásban van, pedig szeretnénk bemutatni olvasóinknak példaképeinket, azokat a sorstársakat, akik kiérdemelték a díjat.

Bármit tesz az ember, Önmagáért teszi

„Szövődménymentes vagyok és egész nap dolgozom” – röviden így jellemezte magát Kámán Zoltán, amikor felhívtam, hogy megbeszéljük a telefoninterjú időpontját. Kell ennél több? Inzulinos cukorbetegként leélt 56 év után szerintem nem. 2023-ban adtuk át Kámán Zoltánnak a Joslin-érmet és -oklevelet. Már a Civil Fórumon is látszott, hogy – a kőszegi újság felelős szerkesztője – életerős, vidám és roppant aktív, nyugdíjasként is.

– 1968-ban 12 éves voltam, amikor kiderült a diabéteszem. Szerencsére gyorsan, mert édesapám műtősként dolgozott a szombathelyi kórházban, az első tüneteknél bevitt.

Zoltán szófogadó gyerek volt, csinálta, amit mondtak, és már akkor is igyekezett mindent megtanulni a betegségéről. A tanulási folyamat ma is tart.

– Sosem zavarta az életemet a diabétesz, ha nem ehettem, nem ettem. Miattam lehet torta az asztalon. De, ha úgy döntök, hogy lehet enni, akkor eszem egy szeletet.

Titokban tartja

Zoltán másik döntésével nem biztos, hogy mindenki egyetért: legszűkebb környezetén kívül titokban tartotta, hogy cukorbeteg. Annak idején a veszprémi egyetemen, ahol vegyészmérnöki diplomát szerzett, majd később a munkahelyein sosem mondta el, hogy diabéteszes, mert félt az állása elvesztésétől. Úgy élt, ahogy a többiek, de vigyázott magára.

Amikor gyermekként a kórházban feküdt, egy rokona, aki nagyon szegény volt, egy narancsot vitt neki ajándékba. Az akkori világban ez nagy érték volt. Zoltán tudta, hogy mekkora anyagi teher ez a rokonának, megértette, hogy azért költekezett túl, mert sajnálja őt.

– Nem akartam, hogy sajnáljanak. Nincs erre szükség. Mi határozzuk meg, hogyan akarunk élni. Nem kell világgá kürtölni a bajt. Az emberek nagy része azt várja, mi rossz történik a másikkal.

Feleségének – akivel az egyetemen ismerkedett meg – sem mondta meg elsőre, hogy diabéteszes. 43 éve házasok, két gyermekük, három életvidám unokájuk született.

– A Joslin-díj fele a feleségemet illeti. Az átvételkor kaptam virágot is, azt a szüleim sírjára vittem. Nagyon jó családom volt és van. Tudom, hogy a család segítsége, az orvosok hozzáállása meghatározó az 56 diabéteszes év elérésében.

– A titoktartásomhoz szabtam a saját szabályaimat, és azokat a magam érdekében betartottam. Alapvető, hogy ami szükséges, az inzulinon át a szénhidrátig, mindig legyen nálam.

6 alatti HbA_1c

Zoltán szerencsésnek mondhatja magát, az erős hipó elkerülte, az enyhébbeket megérezte. Egyszer fordult elő élete során, hogy egy útra nem vitte magával a gyors hatású inzulinját, helybenfutással oldotta meg a helyzetet.

– 1975-ben voltam utoljára a vércukrom beállítása miatt kórházban. Egyéb betegségem nincs, csak vérnyomáscsökkentőt szedek. Amikor megkaptam a szenzort, dr. Baranyai Marietta főorvosasszony, aki 33 éve a szakorvosom, s akinek sokat köszönhetek, azt mondta, igyekezzek a 4–10 közötti céltartományban tartani a vércukromat. Ez nekem 87–88 százalékos időarányban sikerül. 2008-ban volt a legmagasabb HbA_1c-értékem, 8,4. Azóta 7 alatt vagy 6 körül van, sőt amióta szenzort használok, 6 alatti. De az is hozzátartozik, hogy a szenzor időszaka előtt havi három doboz tesztcsíknál többet használtam. A vércukorértékemet figyelnem kell, és ahogy az orvosok is kérik, tenni kell a javításáért. A hibákból tanulni kell, talán másnap lehet hasznosítani.

19 év múlva találkozunk

Zoltán és felesége sokat túráznak. Szeptemberben a Börzsönyben két és fél nap alatt tettek meg 44 kilométert, feljutottak a 938 méteres csúcsra. Sokat biciklizik, a mozgás része az életének.

Megbeszéltük, hogy 2043-ban átadom neki a 75 évnyi inzulinos életért járó Victoria érmet. Aki túlzónak tartja ezt, megnyugtatom, Zoltán kisebb célt tűzött maga elé: a most 1,5 éves legkisebb unokája ballagására is szeretne elmenni. Eddigi életét, eredményeit ismerve, biztosan sikerül.

Ahogy minden Joslin-éremmel kitüntetettől, tőle is megkérdeztem, mit tanácsol fiatalabb sorstársainak.

– Bármit tesz az ember, önmagáért teszi. Ha rosszat, megfizeti az árát, ha jót, az ő eredménye lesz.

Méltósággal fogadják

Görgényi László Nyíregyházán él, 1970-ben, 10 évesen lett diabéteszes. Akkoriban az orvostudomány nem volt olyan fejlett, mint ma. Hiába fogyott sokat a kisfiú, hiába voltak a pisiléssel gondjai, a körzeti orvos nem tudott mit kezdeni vele. Végül beküldte a kórházba, ahol azonnal megmérték a cukrát, ami nagyon magas volt. Ezután került a debreceni gyermekklinikára, ahol három hónap alatt állították be a ­vércukrát.

– Amikor hazamehettem, gyermekként én magamnak adtam az inzulint.

Nagy szó volt ez akkoriban, hiszen még főzéssel kellett sterilizálni a fecskendőt, az acéltűt. László eleinte nehezen fogadta betegségének a tényét, a szülei azonban nem estek kétségbe, nemcsak támogatták, de biztatták, hogy fogadja el állapotát. László ma is azt mondja, a diabétesz nem betegség, hanem állapot.

A hosszú kórházi kezelés ellenére megúszta az évismétlést, osztályozó vizsgával a jó tanuló és szorgalmas kisfiú folytathatta az iskolát, majd középiskolába ment Kisvárdára, főiskolára Győrbe. Villamosmérnöknek tanult, tervezőként dolgozott sokáig a MATÁV-nál, az utolsó húsz évben pedig vállalkozóként. Ma már nyugdíjas.

– Második feleségemmel élek, hat unoka mosolyog ránk, szerencsére valamennyien egészségesek.

Arra a kérdésemre, hogy volt-e hátránya a diabétesze miatt, határozottan válaszolja, hogy soha nem érezte. Gyermekként táborokba, később külföldre többször eljutott, elmehetett bármilyen rendezvényre, életviteli problémát nem okozott neki a cukorbetegsége. De, amikor azt kérdeztem tőle, hogy mire a legbüszkébb, azt felelte:

– Arra, hogy a cukorbetegséggel ennyi ideig együtt tudtam élni.

S mit tanácsol fiatalabb sorstársainak?

– Méltósággal fogadják ezt az állapotot és fegyelmezetten éljenek!

HV