Sportos Cukros túra

Csúcstámadás extrém téli kivitelben

A túrázás, a hegymászás igazi kihívás az egészségesek számára is. A sportos cukrosok közül a legbátrabbak mégis belevágnak, és a fizikai teljesítmény sikere mellett gyönyörű látványok emlékével is gazdagodnak.

Célunk Szlovénia, a Razor (2601 méter) környéke volt, szállásunk a Kriški podi, Pogačnik-menedékház 2050 méteren. A tizenkilenc fős csapattal félve és titkon reménykedve néztük az időjárás-előrejelzést, hátha valami csoda folytán elmarad az özönvízszerű esőzés, ami a felső régióban orkánerejű széllel, erős havazással kísért ítéletidő.

Az indulás előtti héten, az előre jelzett Borisz miatt felmerült a túra elhalasztása, vagy legalábbis a célpont módosítása. Pénteken dél körül már biztossá vált, hogy a menedékház megközelíthetetlen, félméteres friss hó borítja a környéket. Miközben a csapat fele két autóval már elindult Szlovéniába, hogy a péntek éjszakát egy kempingben töltsék, gyors döntéseket kellett meghozni. A szlovén magashegyi szolgálat által kiadott közlemény alapján az ott élő Vasadi Petra segítségével az új célpontunk a Krn-tavi menedékház (1356 méter) lett, ahonnan több csúcs is megközelíthető, és a közeli tó is gyönyörű. Így a kiadós esőzések, havazások ellenére, napolajat otthon hagyva, nekivágtunk a hegyi kalandnak.

Szombaton reggel a Lepena-völgyben lévő Klementa Juga-háznál (700 méter) a reggeli kávé, házi sütis szénhidráttöltés után felvettük az erre az alkalomra készült sportos cukros sálakat és színes sapkákat, majd a megrakott hátijainkkal nekivágtunk a meredek emelkedőnek.

Ebédre mindenki felért a menedékházhoz, ahol meleg leves, hideg sör, kis szusszanás után megcéloztuk a Velika Baba (2003 méter) csúcsát. Az 1800 méteres szinthez érve egyre nagyobb hóréteg ropogott a talpunk alatt, egyre viharosabb szél ingatta egyensúlyunkat, néhány óra leforgása alatt nyárból a télbe csöppentünk. Ezután a szállás felé indultunk, és a Velika Montura (1967 méter) csúcsán orkánban kerestük az utat százéves ösvényeken a friss hó alatt. A dühöngő vad hóviharban azért a sportos cukros zászlót is sikerült néhány pillanatra kifeszítenünk.

A visszaúton kettévált a csapat, a bevállalósabbak az I. világháborús objektumokkal tarkított útvonalon tarthattak Légár Balázzsal. Ezen a szakaszon már küzdöttünk erősen az elemekkel: vízszintesen arcba vágó havas esővel, 100 km/órás széllel. Lejjebb idilli chillezős hóesésben, 20 cm-es hóban ereszkedtünk. A többiek egyenesen a menedékházhoz mentek vissza, és a cserépkályhát pikkpakk ellepték az átázott cipők, ruhák.

Néhányan nem vállalkoztak a csúcstámadásra, hanem a szemerkélő esőben a közelben túráztak és meglepték a csapatot a szomszédos családi gazdaságban vásárolt ízletes hegyi sajttal. Vacsorára ismét együtt volt a csapat, felidéztük a rengeteg élményt, előkerültek az otthonról hozott szíverősítők, sütemények is. Elfoglaltuk a matracszállásunkat, faltól falig mindkét oldalon 9-9 matracot tettünk szorosan egymás mellé, amolyan 9 személyes franciaágy módjára. A tapasztaltabbak készültek füldugóval, ami nagyon hasznosnak bizonyult: egy-egy szenzorriasztás néha megtörte a horkolás hangját.

Másnap reggel 6 órai reggelivel indítottuk a napot, hogy tartani tudjuk a menetrendet. A csapat egyik fele az 1635 méter magasan fekvő Prehodci felé vette az irányt, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a közeli hegycsúcsokra. Itt a magasban volt térerő, lehetőségünk volt felhívni az otthon maradt családtagokat, elküldeni 1-2 üzenetet. A lefelé vezető úton mi is megnéztük az I. világháborúból megmaradt katonai objektumokat, amiről vacsora közben meséltek a többiek.

Visszafelé még egy kis kitérőt tettünk a Krn-tóhoz, ahol a hideg szelet és a többiek döbbent arcát figyelmen kívül hagyva Attila megmártózott a párfokos vízben. A házhoz visszatérve épp ebédeltünk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy idegen túrázó inzulint ad be magának a szomszédos asztalnál. Annyira valószínűtlen volt, muszáj volt odamenni hozzá. A házaspár kitörő örömmel üdvözölte a diabos csapatot, el sem hitték, hogy ennyi cukorbeteg túrázóval találkoztak! Gyors tapasztalapcsere után még az is kiderült, hogy San Franciscóból jöttek. Nem sokkal később egy német család telepedett le mellettünk, akiknek a gyönyörű kutyája olyan gyorsan lopta el az otthonról hozott fasírtot, hogy fel sem ocsúdtuk, már le is nyelte. Ebéd után összepakoltuk a hátizsákunkat és indulásra készen vártuk a másik csapatot.

A keményebbekkel reggel egyből a 2244 méter magas Krn-csúcshoz indultunk. Tempósan haladtunk, elmentünk a szép mélyzöld színű Krn-tó mellett, s lassan felértünk egy olyan nyeregbe, ahol változatos panoráma fogadott: egyik oldalon a napsütötte, havas triglavi csipkecsúcsok, másik oldalon az Adria partjai körvonalazódtak. Ez a vasárnapi idő már sokkal barátibb, napsütéses volt, némi szél még maradt, de előkerülhettek a napszemüvegek is. 10 óra után kevéssel felértünk a csúcsra, ahol olyan fantasztikusan gyönyörű látvány fogadott, amiért érdemes volt vállalni az időjárási bizonytalanságot, megért minden fáradtságot és megtett lépést, befektetett munkát.

A kocsikhoz visszatérve elfogyasztottuk a maradék otthoni sütit, a sofőrök kávéval készültek a 6 órás vezetésre. De itt még nem érhetett véget a közös program! Ha már a Soča folyó mellett voltunk, nem lehetett kihagyni, hogy közelről is megnézzük a gyönyörű türkizszínű, kristálytiszta vizet, néhányan a folyóba ugrással koronázták meg a hétvégét. A dilemmás indulás után bebizonyosodott, hogy érdemes kockáztatni, bevállalni, mert ezeket a megéléseket kár lett volna kihagyni, egész biztosan sokan fogjuk sokáig emlegetni.

Légár Balázs, Muskát Erika, Zupkó Anett