Az együtt töltött napok elfújták a betegségtudatot

Néha irigykedve olvasom a tudósításokat, annyi jókedv, remek hangulat, barátság sugárzik a szerkesztőségünkbe küldött sorokból. Persze, nemcsak a szórakozás a célja e nyári, általában egyhetes kikapcsolódásnak, a részt vevő gyerekek, fiatalok, tanulnak is sokat. És megtapasztalják az összetartozás, a „nem vagyok egyedül” felemelő érzését. Bezzeg régen nem volt ilyen! Attól függ, hogy milyen régen!

A Heves Megyei Diabétesz Szövetség éppen 30 éve, 1994-ben szervezte első táborát Nyíregyházán.

– 30 évvel ezelőtt álltunk a budapesti diabétesz-világnapon, ahol előttünk két kamasznak tűnő fiatal, Keglevich Pál és Mályi Gábor sztorizgatott a nyári diabétesztáborukról. (A JuvenilisDiabHelp Alapítvány, amelynek a két említett akkori fiatalember alapítója, tagja volt, azóta is rendszeresen táboroztat gyerekeket, képez edukátorokat. – a szerk.) A programról hazafelé elhatároztam, mi is fogunk tábort szervezni – meséli Keller Józsefné Lucy, a HeMeDiSz elnöke. Nem volt ez előzmény nélküli Egerben. Dr. Petheő István már a ’80-as évek közepén szervezett oktatótábort, kórházi körülmények között.

Lucy tagja volt a MACOSZ vezetőségének, ottani társa, Czövekné Ildi javasolta a nyíregyházi helyszínt. A következő években jártak Balatonszemesen, Hajdúszoboszlón, Egerben, Parádfürdőn, Szántódon, Leányfalun és Tiszafüreden. Az első évben 38 fiatallal utaztak, az elmúlt 30 évben – a COVID-járványig – megszervezett 26 tábor közül 1999-ben voltak a legtöbben, 75-en. Ez már kicsit sok volt. Kevesebb gyerekkel is előfordult, hogy a táborvezető a hatból legfeljebb ha három éjszaka aludt. De sosem panaszkodott, sőt mindig örömmel töltötte el a gyerekek lelkesedése.

– A táborok fő célja, a diabéteszes élet elfogadására és az egészséges életre nevelés volt. Emellett persze szerepelt a programban teniszezés, úszás, kirándulás, strandolás, verseny, játék, nyeremény, volt élmény bőven.

Hogy milyen jó hangulatban teltek e nyaralások, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyik évben a segítőként jelen lévő ápolónővel táborozó egészséges gyermeke kijelentette: szeretne cukorbeteg lenni.

Lucy ma is lelkesen meséli az elmúlt 30 év maradandó sikerélményeit.

– Számunkra hatalmas öröm volt, amikor a 7 éves lurkó a táborban tanulta meg önmagának adni az inzulint, a 6 éves köztünk tanult meg úszni, vagy amikor a picike 2 éves a diétás oktatáson annyira nyerni akart, hogy még az anyajegyét is szerzett pontként mutatta be. Egyik évben úgy tűnt, 4 éves táborozónk nem figyel az oktatásokon, nem is tudja, miről folyik a szó, de otthon arra kérte édesanyját, vegyen neki hasitasit, mert Lucy néni azt mondta, egy cukorbetegnek minden életmentő eszközét ebben kell magánál hordania.

Rendszeres volt, hogy a hét végén a negatív gondolkodású gyerekek is fel tudták sorolni, szerintük mi jó a cukorbetegségben: ehetek órán, nem leszek katona, egészségesen étkezem. Az együtt töltött napok elfújták a bennük lévő betegségtudatot.

A legnagyobb elismerés pedig egyértelműen az volt, hogy a gyerekek évről évre visszatértek a táborba, egy nagy család tagjaiként tekintettek magukra. Sőt, így tekintenek ma is. Mára már fiatal – vagy nem is annyira fiatal – felnőttek sokan, de online, a közösségi média segítségével ma is tartják a kapcsolatot. Persze nem mindenki, a több évtized csaknem ezer táborozójából. A személyes összejövetelek ideje lejárt – vagy csak szünetel, nem tudhatjuk –, de Heves megyében is megváltoztatta a közösségi életet a világjárvány.

– Elmondhatom, a programjaink során születtek barátságok, szerelmek, köttettek házasságok, gyerekek is születtek már e tábori kapcsolatokból – fejezi be Lucy a visszaemlékezést.

HV