Peti, Fecsi és Kornélia
Ezt az interjút tekintsék a Diabetes magazin születésnapi ajándékának. Úgy érzem, ennél szebb ajándékot nem is kaphattunk volna.
Idősebb olvasóink talán még emlékeznek, hogy 1992 és 2015 között egy cukorbeteg kisfiúról, Petiről és az ő penjéről, Fecsiről szóló képregény is megjelent a Diabetes minden számában. A ’90-es években még nem volt ennyi kiadvány, hozzáférhető információ a cukorbetegséggel kapcsolatban, kifejezetten gyerekeknek szóló füzetkék pedig egyáltalán nem léteztek. Ma már gazdag a kínálat, de 30 éve nemcsak gyerekek, felnőttek is sokat tanultak abból, amit a cserfes Fecsi mesélt Petinek a diabéteszről, annak kezeléséről, a szükséges életmódról. Izgalmas kalandokat éltek át együtt, amíg Peti felnőtt és orvosi diplomát szerzett.
Nem értettem, mi történik bennem
Kurucz Kornélia 30 évvel ezelőtt, 9 évesen lett cukorbeteg. Dombóváron élt családjával, amikor elkezdődtek a bajok. Testnevelésórán gyakran megszédült, elájult, teste folyton tele volt kék-zöld foltokkal, az apró ütések nyoma nehezen gyógyult. Emellett folyton éhes volt, társai tízóraiját elvette, hogy a sajátja után azokat is magába tömje. A sérülések, az örökös éhség gyanús lett a tanárának, felmerült benne: megfelelően bánnak ezzel a kislánnyal? Szülei valószínűleg azért nem vették észre, hogy baj van, mert látványos tünetei nem voltak a diabétesznek, s apró, madárcsontú lánykaként nem volt feltűnő, hogy alig gyarapodik.
Végül tanári utasításra vitték orvoshoz. Jó helyre került, mivel a háziorvos férje cukorbeteg volt, azonnal felismerte a tüneteket. A vizeletből kimutatta a magas vércukrot, de laborba is elküldte őket. Másnap reggel, a laborból hazafelé kapta és ette meg élete utolsó kakaós csigáját Kornélia. Kétóra múlva már a kórházban ültek édesanyjával.
– Ahhoz elég idős voltam, hogy azonnal megértsem, inzulint kell kapnom és diétáznom kell. De hogy valójában mi történik bennem, nem értettem. A pécsi gyermekklinika folyosóján várakoztunk, amikor édesanyám észrevette a Diabetes újságot és benne a képregényt. Azonnal elkezdte olvasni nekem, s én onnantól folyamatos rajongója lettem Petinek és Fecsinek. Nemcsak megértettem, hogy mit miért kell csinálnom, de segített abban is, hogy feldolgozzam a diabéteszemet.
Peti billentette helyre a hozzáállásomat
Kornélia édesanyja nagyon megijedt. Érthető, ha tudjuk, hogy testvére a ’60-as években szintén cukorbeteg gyermekként élt. Fecskendők, tűk főzése, háromzsemlés diéta labirintusában bizonytalankodtak akkor még. Nem tudhatta, hogy kislánya már egy másik világban, más lehetőségek között fog cukorbetegként élni.
– Otthon körülöttem forgott a világ, mindenki betegnek tartott, értem aggódott, tragédiaként fogta fel a család a diabéteszemet. Ez rossz érzés volt számomra. A képregényben viszont azt olvastam, hogy ez nem betegség, hanem megváltozott állapot. Peti billentette helyre a hozzáállásomat. Ma már tudom, meg kell szeretni ezt az állapotot ahhoz, hogy teljes életem lehessen.
Kornélia a középiskolát még Dombóváron végezte, majd Pécsre került egyetemre. Tervezte, hogy orvos lesz – épp eleget volt kórházban, orvosnál ehhez a döntéshez –, végül mégis a biológiát választotta. Ma Pécsen kutató biológusdoktor, a Virológiai Nemzeti Laboratóriumban dolgozik, az állatokról emberekre terjedő fertőző betegségekkel foglalkozik. Munkája során a célja: közreműködni abban, hogy az emberiségre veszélyes járványokat sikerüljön megfékezni.
Át is élhette, mit jelent ez, hiszen a COVID épp ilyen járvány volt. Kornéliát akkor, mint veszélyeztetett csoportba tartozót – cukorbetegként –, „száműzték” a laboratóriumból, csak otthonról, számítógéppel csatlakozhatott kollégáihoz, köztük férjéhez, aki szintén kutató biológus.
Fecsi helyett Böki
Visszatérve Petihez, Fecsihez és a kezdeti időkhöz. Első alkalommal azt mondták a kórházban: akkor mehetnek haza, ha Kornélia édesanyja megtanulja beadni az inzulint kislányának. Nagyon megrémült ettől, úgy érezte, képtelen fájdalmat okozni gyermekének. A 9 éves kislány viszont Petitől azt olvasta, hogy a tű vékony, alig érezni a szúrását, s ő adta be magának az inzulint.
Kornélia könnyen elfogadta, hogy élete végéig társa marad Böki, ahogy az ő penjét otthon hívták. Igaz, ma már nem Bökivel él, pumpát és szenzort használ, de az elfogadás azóta is egyértelmű. Volt ugyan egy rövid tinédzserkori lázadása, amikor rá-ránassolt a diétára. De okosan csinálta, ha úgy gondolta, sok volt a szénhidrát, több inzulint adott magának. Abban viszont butuska volt, hogy a csokipapírt rendszerint otthon rejtette el. Nem csoda, hogy hamarosan le is bukott. Szülei ismét kétségbeestek, de mint kiderült, a kezelőorvosa már várta, hogy a lázadás megtörténjen.
– Elmagyarázta, hogy a cukorbetegség szabályait nem az orvosok, nem a szüleim miatt kell betartanom, csakis saját érdekemben. Ez az egyetlen beszélgetés elég volt, hogy megértsem, önmagamért felelek.
Herth Viktória