Vezércikk helyett
Talán nekem a leghihetetlenebb, hogy 35 éve életem része a Diabetes. Már el sem tudom képzelni nélküle a mindennapjaimat. Hazudnék, ha azt mondanám, mindig örömet okozott. Voltak olyan életszakaszaim, amikor nagy terhet jelentett, de a 35 évből legfeljebb, ha 5 sorolható ide. Összességében elmondhatom: örömet okoz, hogy írhatom, szerkeszthetem.
Szeretettel emlékszem
A cukorbetegeknek szóló edukációs magazint soha nem főállásban készítettem, mindig volt (és van) munkahelyem, amelynek elvárásait elsőként kell teljesítenem. Az újság esténként, hétvégén készül. Volt munkahelyem, ahol nehéz volt összeegyeztetnem a két feladatot, de a 35 év nagy részében sikerült. Az biztos, amikor munkahelyet váltottam, az új főnökkel tényként közöltem, hogy a Diabetes főszerkesztője vagyok, el kell fogadnia. El is fogadta mindenki, sőt, volt, aki később olvasónkká, sorstársunkká vált.
Emlékezetes az a délután, amikor első fiammal vajúdtam, még otthon, s közben a Diabetest korrigáltam. Amikor a másodikat vártam, előre készültem, csaknem nyomdakészen leadtam minden anyagot hetekkel korábban. Táppénzre elmehettem a főállásomban, de a magazin anyagainak leadási határideje nem csúszhatott. Most túlzásba estem, csúszhatott, sőt nem egyszer csúszott is, mert Jánossal, akivel 1998 óta dolgozunk együtt a lap megjelenéséért, mindig meg tudtunk egyezni, ha gondban voltam. Béki János nagyon jó kollega. Vele nehéz veszekedni, legfeljebb vitatkozni szoktunk, de nem emlékszem, hogy egy napnál tovább ellentétes véleményen lettünk volna.
Most az újabb születésnap kapcsán szeretettel emlékszem a „régiekre”. Elsőként Lang Guszti barátunkra, aki mára díjjá magasztosult. Csillag Péterre, aki annak idején csomagolta, postára cipelte a lapot. Nagy Margitkára, aki a Diabetes legkedveltebb rovatát, a Konyhasarkot hozta létre, és töltötte meg ételreceptekkel hosszú éveken át. Regős Feri bácsira, aki a veszprémi egyesület és az alapítvány gazdasági vezetőjeként szigorúan, de következetesen felügyelte a pénzügyeket. Nem dolgoztak hiába. Amit megalapoztak, felépült.
Sok sületlenség
Emlékszem azokra a klubvezetőkre, elnökökre is, akik a ’90-es évek elején az ország különböző városaiban vezették a cukorbetegek közösségeit. Voltak egyesületek, amelyek országos irigység tárgyaiként kimagasló munkát végeztek, vezetők, akik valódi közösséget kovácsoltak, és gondoskodtak arról, hogy tagjaik minél többet tanuljanak a cukorbetegségről. Akkoriban minden információmorzsának örültek a diabéteszesek.
Messze járunk ettől! Ma az internet segítségével bárki bármit megtalál. Most ez a gond. Mert ebben a bármiben nagyon sok téves, torz ismeret is benne van, legyünk őszinték, sok sületlenség. Épp ezért örülünk annak, hogy mind a diabetológusok, mind a gyógyszereket, segédeszközöket gyártó cégek képviselői s elsősorban maguk a diabéteszesek lapunkat (és honlapunkat) hiteles fórumnak tartják. Őrizzük is ezt a színvonalat, minden erőnkkel.
De térjünk vissza a közösségekre. Ezek is változtak az elmúlt 35 évben. Vándorfi doktor írt erről, a lap 34. oldalán találják. Egyetértek vele, nem ismétlem meg gondolatait. Azt azonban hozzáteszem, hogy az elmúlt években – ebben talán a COVID miatti bezárkózás is közrejátszott – érezzük úgy, hogy a cukorbetegek közösségei egy nagy családot alkotnak, s lapunk mindenkié.
A fiatal és friss, ötletgazdag országos szövetség, a CEOSZ testvérként működik együtt velünk. Füzessi Brigitta elnök asszony nekünk, mi, a Tudomány Kiadó és a szerkesztőség neki segítünk. Mindegyikünk végzi a maga dolgát, ugyanazért a közös célért, a cukorbetegek életének javítása érdekében.
Az olvasók a tudósítóink
Úgy másfél évtizede próbálkoztunk mi magunk is országos programszervezéssel, például túrákkal az ország más-más helyszínein. Jól sikerültek, de valójában nem a mi dolgunk ilyesmit megszervezni. Ma az a dolgunk, hogy az ország sok-sok pontján zajló májusi nordic walking sétákról tudósítsunk.
Itt az alkalom, hogy ismét hangsúlyozzam, nem sok tagból álló, csak a lap készítésével foglalkozó szerkesztőségről beszélünk, a tudósítói hálózatot maguk az olvasók, a diabéteszesek jelentik. Várjuk a beszámolókat minden izgalmas programról, új ötletről, kellemes összejövetelről. Ha a nyomtatott lapba esetleg nem fér be az írás, honlapunkon mindenképpen megjelentetjük. Osszák meg, osszuk meg egymással életünk részleteit!
Amire nagyon büszkék vagyunk: lapunk 20. születésnapi ünnepségén adtuk át először a Joslin-díjakat. Azóta is mi gyűjtjük az igényeket, fordítjuk a jelentkezéseket, postázzuk Bostonba, és izgatottan várjuk, hogy időben, az aktuális Civil Fórumra megérkeznek-e az érmek és oklevelek, örömet okozva a sok éve inzulinnal élő, elismerésre méltó társainknak.
Változott a társadalmi megítélés
Sokat változott a cukorbetegek helyzete az elmúlt 35 évben. Akkoriban már nem kellett főzni a fecskendőt, tűt, de nagy szó volt, amikor a műanyag fecskendők között megjelent a holttér nélküli, s ezzel megszűnt a légbuborékok réme. Az egyszerhasználatosak után a kánaánt jelentették a penek. Még fél órát kellett várni az inzulin beadása és az étkezés között – emlékszem, családi ünnepi ebédeknél nem kis logisztikát igényelt, hogy édesanyám velünk együtt kezdhessen enni. Az inzulinok, gyógyszerek szupergyors fejlődéséről nem tisztem beszélni, nem vagyok orvos, bizonygatni ezt úgysem kell önöknek.
A cukorbetegség és a cukorbetegek társadalmi megítélése is sokat változott. Elég, ha arra, a lapunkban most megjelenő írásra gondolok, amely a Nemzeti Diabétesz Stratégia előkészítéséről szól. Persze az is igaz, hogy a diabéteszesek száma is gyorsan nőtt az elmúlt évtizedekben. Túlságosan gyorsan!
Ami nem fáj, nem beteg
A sok pozitívum mellett beszélnünk kell arról is, hogy az egyre több és több diabéteszes között milyen sokan vannak, akik nem olvassák lapunkat, nem tagjai közösségnek – és ami a legnagyobb baj –, nem törődnek betegségükkel, önmagukkal. Legyintenek rá, hiszen a diabétesz nem fáj, s ami nem fáj, az nem beteg – gondolják. Vagy mi másra gondolnak? Gondolkodnak egyáltalán?
Amikor a sebészeten az amputációra várnak, vagy a művesekezelésre a nefrológián, amikor a szemorvos már nem tud segíteni – késő! Persze, erről nem önöknek kellene írnom, aki ezt olvassa, helyén kezeli a dolgot. De itt csak önökkel tudom megosztani ezt a gondot, s talán épp önök tudnak segíteni. Több olyan egyesületi beszámolót olvashattak lapunkban, amelyben városi szűrésekről meséltek, s arról, hány veszélyeztetettet, hány kicsit magas vércukrú személyt és hány magas vércukorral élőt találtak. Ezzel sokat segítettek. Az is egyre inkább tendencia, hogy a cukorbetegek klubjai nem csak a cukorbetegek előtt nyitottak, lassan átalakulnak az egészséges életmód fórumaivá.
A Diabetes magazin több remek születésnapi bulit rendezett már. 1999-ben az azóta már nem létező városligeti Petőfi Csarnokban, 2009-ben Veszprémben, az Arénában. 2014-ben a negyedszázados jubileumot Balatonfüreden ünnepeltük, a 30-dik születésnapot a Budai Fonóban, a Civil Fórum keretében. 2024-ben, a 35 évet szintén a Civil Fórumon ünnepeljük. Manapság nem kedvez a világ a többezres összejöveteleknek, a szűkebb „családi ünnepségek” ideje van most. Amúgy sem a külsőségek a fontosak. Az összetartozás, az egymásra mosolygás többet ér!
Herth Viktória
