Joslin-díjasunk

Még sok a rám váró feladat

2023-ban kapta meg a Joslin Diabetes Center 50 év inzulinos életért járó érmét Döbrössy Mihályné Valentin Krisztina. A most 73 éves hölgy egy bemutatkozó levelet is csatolt igénylése mellé. Ennek felhasználásával és a közelmúltban lezajlott beszélgetésünk alapján mutatjuk be most az életvidám, erős hittel élő helytörténész hölgyet.

1951. március 20-án születtem, egész eddigi életemet Nagymaroson töltöttem. Itt végeztem el az általános iskolát, a gimnáziumot. Itt kereszteltek, bérmáltak, itt kötöttem házasságot, férjem is nagymarosi. Gyermekként boldog, nyugodt életem volt két testvéremmel együtt.

Tíz évig haragudtam a világra

1969-ben kezdtem dolgozni a MAHART hajózási vállalatnál, ahol négy évet töltöttem, gyermekem születéséig. 1972-ben cukorbeteg lettem, azóta inzulinhoz kötötten élek. 1973-ban mentem férjhez, 1974. április 29-én született Márk nevű fiam. Hónapok múlva derült ki, hogy a születésénél elszenvedett oxigénhiány miatt súlyos értelmi fogyatékos lett. Másfél évesen epilepsziás rohamokat kapott, ami újabb gyógyszeres kezelést tett szükségessé. Hosszú évek alatt fizikálisan utolérte ugyan társait, de szellemileg egy óvodás gyermek szintjén maradt. Tízévesen lett szobatiszta és kezdett értelmes szavakat használni.

Amikor beszélgettünk, elmesélte, valószínűleg a kórház hibája okozta a bajt. Végig császáros szülésre készültek, de amikor eljött az idő, természetes úton kellett megszülnie babáját, aki a hosszú vajúdás során károsodott. A most 50 éves férfi jóképű, de önellátásra képtelen. Annak idején szüleinek eszébe sem jutott intézetben elhelyezni őt, Krisztina emiatt munkahelyre többé nem járt. Márkkal most is békében elvannak otthon, de idegen környezetben rosszabb a helyzet. Krisztina már nem fiatal, gondoskodni szeretne fia jövőjéről, ám egyelőre megfelelő otthont nem talált neki.

Tíz évig haragudtam a világra, a családon és egy baráti házaspáron kívül senki nem segített nekünk. A gyerekorvos és a hivatalos személyek még azt sem közölték, hogy családi pótlék jár nekünk, pedig anyagilag ez sokat jelentett volna. Évekkel később építkezni kezdtünk az OTP segítségével. A részletek visszafizetésében úgy segítettem, hogy bedolgozói munkát vállaltam. Ez napi nyolc órát jelentett, emellett elláttam a fiamat és a háziasszonyi teendőket. Újabb tíz év telt el.

Sok-sok megszorítás mellett lassan egyenesbe kerültünk. Allergiás lettem a munkámhoz használt nitrofestékre, cukorbetegségem pontos időbeosztást, szigorú diétát követelt, dolgozni továbbra sem tudtam járni, így 36 évesen leszázalékoltak. Ez lelkileg sokáig nyomasztott, szégyelltem a dolgot.

A világ jobbik felén élünk

Férjem a munkahelyén egyre magasabb beosztásba került, így anyagilag már sokkal jobban álltunk. 20 éven keresztül, évente befizetett egy-egy külföldi útra, hogy valamelyest kipihenjem magam. Ezek az utak feltöltöttek, lelkileg nagyon sokat segítettek. Európától Ázsiáig sok országban jártam: Franciaország, Svájc, Olaszország, Skócia, Anglia, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Románia, Oroszország, Ukrajna, India, Nepál, Kína, Jordánia, Szíria, Egyiptom, Izrael.

Külföldön járva rájöttem egy fontos dologra: mi a világ jobbik felén élünk. Van hol laknunk, van mit ennünk, van mit felvennünk. India óta nem panaszkodom. Milliók élnek ott elképesztő nyomorban.

Krisztina még élesen emlékszik arra az időszakra, amikor főzte a tűket, fecskendőket.

– A pen csodálatos találmány – mondja –, az otthoni vércukormérő pedig maga a csoda. Én mindig nagyon sokat hipóztam, sokat dolgoztam, a kertben fizikai munkát végeztem. Soká tartott, mire rájöttem, hogyan kell kezelnem a cukromat.

A közelmúltban postára adta Pogátsa Gábor professzor úrnak Joslin-oklevele másolatát. Ő kezelte 41 éven át, sokkal több volt ez már a szokásos orvos-beteg kapcsolatnál.

– Mindent megtettem és megteszek, hogy rendben legyenek a cukraim. Erős önfegyelmet, 24 órás készenlétet igényel.

Törekszem a jóra

Bedolgozói munkám befejeztével légüres térbe kerültem. Nem elégített ki a háztartási munka. Férjem tanácsára kezdtem feldolgozni a gyerekkorom óta felhalmozódott helytörténeti anyagot. Mindig érdekelt Nagymaros múltja. A nagyszülőktől, idős rokonoktól kapott fotók, dokumentumok, visszaemlékezések új feladatot adtak. Első könyvem 2004-ben látott napvilágot. Hatalmas siker volt. Majd követte a többi. Végre megtaláltam azt a feladatot, amire talán mindig vágytam. 2009-ben Pro Urbe díjat kaptam azokért a munkákért, amelyek kezdetben csak a magam szórakoztatására készültek.

Nehogy elbízzam magam, az élet újra az orromra koppintott, inkább jó nagyot rávert! Újabb betegség jött, a rák! Fél év kemo- és sugárterápia, kontrollok. Meggyógyultam, jól vagyok. És amikor azt hittem, már csak jó dolgok történhetnek velem: 2010. június 18-án hirtelen meghalt a férjem. Rengeteget dolgozott, hogy kényelemben, biztonságban élhessünk. Támogatta a munkámat, amiért örök hála illeti.

A közelmúltban meghalt Krisztina édesanyja, majd húga. Most egy hatalmas házban ketten élnek a fiával.

– Nehéz egyedül – mondja, de a hangja a pillanatnyi szomorúság után ismét vidáman cseng.

Ennyi baj után is szerencsésnek érzem magam, mert sikerült eljutnom két olyan helyre a világban, amelyek számomra nagyon meghatározóak voltak. Nepálban a Himalája gyermekkoromtól vonzott. Nem másztam meg egyetlen csúcsát sem, elég volt látni. A másik a Szentföld, Krisztus életének és tetteinek helyszíne. Mindkét helyen mélyről jövő sírás tört ki belőlem.

Újra járok a templomba, minden nap érzem a Jóisten jelenlétét és segítségét. Nem vagyok tökéletes keresztény, de törekszem a jóra. Öregszem, egyre kevesebb az időm és még nagyon sok a rám váró feladat.

Krisztina hiszi, hogy semmi nem történik véletlenül. Helytörténeti karrierjét valójában fia betegségének köszönheti. A saját betegségéért kapott Joslin-díjnak pedig nagyon örül. Hihetetlennek tartja, hogy valahol, valakik elismerik azt a harcot, amelyet az életéért, egészségéért vívott. Nem volt könnyű élete, de sok szépség is jutott bele. A jövő elé is optimistán néz, csak fia sorsa rendeződjön!

HV