Dr. Békefi Dezső emlékei

Kalandárium

Dr. Békefi Dezső gyermekdiabetológus a magyar érettségi során Az ember tragédiájáról értekezett. Hosszú évtizedekig ez volt az utolsó nem orvosi témáról szóló írása. Aztán jött a COVID-járvány, és a doktor urat kitiltották a kórházból.

Ugyan hetente kétszer az elzárt részlegen dolgozóknak ő főzte az ebédet – imád a konyhában alkotni, s ami fontos, imádják alkotásait elfogyasztani azok, akiket megkínál –, mégis rosszul érezte magát. Olvasott, keresztrejtvényt fejtett, számítógépes játékokkal szórakoztatta magát, de csakhamar mindet megunta. Elkezdte leírni az emlékeit. Családtagjainak el-elküldte írásait, akik noszogatták, folytassa, mert jó és érdekes, végül meglepetésként 80-dik születésnapjára kis kötetben, 50 példányban könyvet készítettek belőle.

Engem az a megtiszteltetés ért – mivel Békefi doktor egyik húga bizalmába avatott –, hogy olvashattam ezt az első könyvet, amely kevesekhez jutott el, de mindenkinek tetszett. Én két este végeztem vele. Időnként hangosan felnevettem, élveztem a történeteket, a gördülékeny stílust, az őszinteséget, a néha teljesen hétköznapi, néha izgalmas, regénybe illő eseményeket.

Ebből a könyvből nőtt ki a nagyobb, terjedelmesebb, szintén – alcíme szerint – emlékeket, gondolatokat tartalmazó, Kalandárium című alkotás, amelyet már maga a szerző adott ki.

Tudom, hogy az idős emberek törvényszerűen átgondolják életüket, emlékeznek, értékelnek. De amikor kész a mű, a szerzőben meg kell, hogy fogalmazódjon: miért? Mit üzen vele a mának, a jövőnek?

– Hogyan élt egy ember a háború végétől, ilyen-olyan érákon keresztül orvosként – foglalta össze Békefi Dezső. – Egy tenni akaró gyerekorvosnak mennyi mindent kellett megoldania, ami nem az ő feladata lett volna. Sosem néztem, hogy valami az én feladatom-e, vagy sem. Ha nálam volt a labda, beleütöttem.

Nekem egyik kedvenc történetem, amikor elintézte, hogy egy hamburgi klinikán a magzatvízből teszteljék, egészséges lesz-e a házaspár harmadik babája, az első két beteg gyermek halála után. De biológiai anyagot sem ma, sem a történet idején, a ’70-es évek elején nem volt könnyű külföldre küldeni. A végeredmény: egy pilóta zsebében jutott ki a vizsgálandó anyag. (A baba egészségesen meg is született pár hónap múlva.)

– Nem mindig voltam szabályos játékos. Ha a fenti történet kitudódik, minimum szabálysértésért büntetnek meg. De sok mindenre nem lehet megoldást találni szabályosan.

Békefi doktor, ha valami jó célról volt szó, nem ismert lehetetlent. S mi volt számára a jó cél? A gyógyítandó gyermekek érdeke. Ez minden orvosi történetéből sugárzik.

Ezekben az évtizedekben a diabetológia óriásit fejlődött. E folyamatnak részese volt Békefi doktor is.

– A gyermekgyógyászatban három változást tartok a legnagyobbnak: a gyerekkori leukémia és a koraszülöttek légzészavarának gyógyíthatóságát, valamint az edukáción és home-kontrollon alapuló diabéteszgondozást. Manapság tizedannyit kell kórházba kerülniük a gyerekeknek, mint pár évtizede.

A ’60-as években, amikor Békefi doktor kezdte a pályáját, valóban teljesen más volt a diabétesz kezelése – gondozásról még nem is beszélhetünk. Nagyon érzékletes képpel illusztrálta ezt a doktor úr.

– Háromhavonta megjelent a beteg, reggel vagy késő délelőtt, hozott vizeletet, levettük a vért, ez alapján megmondtuk neki, mit csináljon a következő három hónapban. Ez olyan, mintha meghallgatod a rádióban, hogy hány óra van, felírod, s a következő három hónapban, ha tudni akarod, hány óra van, megnézed a cédulát, amire felírtad.

A könyvnek kisebbik része szól az orvosról, nagyobb része az embert – gyermekkortól az érett férfiig – mutatja meg. Az írásokból az sugárzik: így volt jó, ahogy volt. Valóban így érzi a szerző? Visszatekintve, elégedett az életével?

– Tulajdonképpen igen. Persze, lehetett volna jobb, de a világ ezen csücskére születtem, itt éltem, amire lehetőségem volt, megtettem, ennyi telt. Kilenc unokámról és egy dédunokámról nem is beszélve, ők teszik vidámmá az öregkort. Amikor megszületett az első unokám, akkor éreztem: most vált gömbölyűvé a világ, most váltak teljessé a dolgok! Kilenc unokámból hétnek már biztos, hogy lesznek emlékei rólam. A két kicsinek és mindenki másnak pedig itt marad a könyv, a Kalandárium.

HV