Elkötelezettségből dolgozom
Prof. dr. Várkonyi Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Belgyógyászati Klinikájának igazgatója vehette át a Magyar Diabetes Társaság tavaszi kongresszusán a Pro Diabetologia Díjat.
– Mit jelent az ön számára ez a díj?
– Mindig örülök ilyenkor, de nem az elismerésért dolgozom, hanem mert vállaltam, hogy előremozdítom a magyar diabetológia ügyét. Ugyanakkor egy ilyen díj mindenképpen megerősít, visszajelzést ad, hogy amit teszek, azt jónak tartják, másoknak is a javát szolgálja az a munka, amit végzek, illetve az a kollektív munka, amit a kollégáimmal együtt végzünk.
Nem csak a tanulással foglalkoztam
– Ön belgyógyász, diabetológus, endokrinológus, hipertonológus és ezek mellett elsajátította a háziorvoslástant is. Ez utóbbit miért?
– Édesapám háziorvos is volt, feleségem most is az, az ő praxisában időnként be szoktam segíteni. Úgy látom, az alap-betegellátó tevékenység az egyik legfontosabb feladat az egészségügyben és nagy kihívás a szakmában. Az alapellátásban dolgozók tudják a legtöbbet az aktuális egészségügyi helyzetről, széles látókörük van.
– Említette, hogy édesapja orvos volt. Ez befolyásolta a pályaválasztásában?
– Természetesen befolyásolt. Sok orvos volt és van a családban. Annak idején egy családi összejövetel nálunk olyan volt, mint egy konzílium. Gyerekként nem is értettem, miről beszélnek, de azt érzékeltem, hogy mindenki lelkesedéssel tárgyal a szakmáról.
– Az egyetemet summa cum laude eredménnyel végezte el. Sok munkája volt ebben?
– Komolyan odatettem magam, igyekeztem, hogy jó eredményeim legyenek, de nem csak a tanulással foglalkoztam. Sokoldalú, de jó tanuló csoporttársaim voltak, s ez a többieket is inspirálta. Jutott idő a sportra, kultúrára, színházra, mozira, utaztunk, tematikus összejöveteleket tartottunk, s bár akkor még nem volt megszokott, letettük a nyelvvizsgát. A csoporttársaim közül többen sikeres orvosok, a mai napig szoros kapcsolatban vagyunk.
A diabetológia velünk együtt felnőtt
– Belgyógyászként kezdte a pályáját, mi terelte a diabetológia irányába?
– A szegedi belgyógyászati klinika az első és egyetlen munkahelyem. Osztályos orvosként kezdtem, s az elmúlt évtizedekben végigjártam minden beosztást, így különböző aspektusokból láthattam a klinikát, a gyógyítást. A ’90-es évek elején kaptuk Lengyel Csabával együtt a megbízást a klinika igazgatójától, hogy hozzuk létre a diabetológiai munkacsoportot. Akkoriban a diabetológia még nem volt fejlett tudományág, sem terápiás eszközöknek, sem diagnosztikai lehetőségeknek nem volt bővében. De tudtuk, hogy komoly feladatot kaptunk, hiszen a társbetegségek és a szövődmények miatt a diabetológia nagyon szerteágazó terület. Bizonytalanok voltunk a jövőt illetően, de kellemesen csalódtunk. Azt hiszem, éltünk a lehetőséggel és prosperáló munkacsoport jött létre. Ahogy mi felnőttünk, a diabetológia velünk együtt nőtt fel. Jelenleg az autoimmun betegségek kezelése és az onkológia mellett a leginkább fejlődő diszciplínának tekinthető. A diagnosztikai lehetőségek bővültek, a terápiás lehetőségeknek akkora tárházából válogathatunk, hogy ma már inkább az eligazodás okoz nehézséget.
– Ön elsősorban a neuropátiával foglalkozik. Miért ezt választotta?
– A neuropátia kutatása multidiszciplináris kutatást tesz szükségessé. Kicsit mindenhez értenünk kell a szemészettől a bőrgyógyászaton át a gasztroenterológiáig. Szakmailag nem unalmas tudományág.
Milyen károkat okoznak a nem időben észlelt szövődmények?
– Ha visszagondol eddigi pályafutására, mire a legbüszkébb?
– 1993-ban találkoztam Kempler Péter professzorral, tőle tanultam meg az autonóm neuropátia vizsgálatának módszerét, és az érzőidegeket érintő idegkárosodás újszerű megközelítését. Ezeket a módszereket ő honosította meg Magyarországon, s ennek elterjesztésében én is részt vehettem. Kiépült a neuropátiacentrumok hálózata, ma már több mint 20 működik hazánkban, s e centrumhálózatnak én vagyok a nemzeti koordinátora. Büszkén gondolok arra is, hogy Kempler Péterrel – akivel közeli barátok lettünk – közösen népszerű könyvet írtunk a neuropátiáról, megjelenés előtt van ennek a következő, átdolgozott kiadása.
– A tudományos tevékenysége mellett ön napi rendszerességgel részt vesz a diabéteszgondozásban is. Ezen a területen mire gondol vissza a legszívesebben?
– A gesztációs diabéteszes kismamák, illetve a diabéteszes édesanyák terhességének gondozása nagy odafigyelést igényel. Amikor egészséges kisbaba születik, s ma már szerencsére ez a gyakorlat, mindig nagy öröm. Jó érzés, amikor jönnek az édesanyák és megmutatják gyermekük fotóját.
– Kudarcélménye volt?
– Kifejezetten kudarcról nem tudok mesélni. Ami aggasztott, sőt a mai napig aggaszt, hogy a COVID idején az elzártság miatt a diabéteszeseknek nagyon sok ellenőrző vizsgálata elmaradt. Nem tudhatjuk, hogy hosszabb távon milyen károkat okoznak a nem időben észlelt szövődmények.
– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Ma is konzíliumra hasonlítanak a családi összejövetelek?
– Igen, ma ismét. Feleségem, ahogy mondtam, háziorvos, fiam végzős egyetemista, egészségügyi menedzsernek tanul. Már vannak területek, ahol együtt dolgozunk, s ez nagyon jó érzés nekem. Lányom tizedikes gimnazista, még nem választott pályát, kitűnő tanuló, de ő valószínűleg nem egészségügyi szakember lesz.
– Az élet sokszínűsége ma is vonzza?
– Természetesen. Nemcsak az orvoslás létezik. Rendszeresen járunk színházi bemutatókra, hangversenyre, világot látunk. Akikkel ma együtt töltöm az időmet, évfolyamtársaim, gimnáziumi osztálytársaim voltak, több évtizedes barátságok kötnek hozzájuk. Teniszezni járunk, a Tiszán szervezünk programot, ez részben egészséges mozgás, részben találkozási lehetőség. Ilyenkor ismét egy kicsit gyerekek vagyunk, ahogy mostanában a fiatalok mondják, együtt lazulunk. Ez is a relaxálás egy kiváló formája.
Herth Viktória
