Megküzdeni a nehézségekkel
A gyógyító természet
Elválaszthatatlanul összetartozunk a természeti környezetünkkel, akkor is, ha a civilizáció fejlődésével sokszor lekapcsolódunk erről a bizonyosságról. A testi-lelki jóllétünk, egészségünk, biztonságunk függ attól, hogyan tudunk harmonikusan kapcsolódni a nagy egészhez. Hosszú távon nem tudunk anélkül jól lenni, hogy a környezetünk ne lenne jól, mert mi magunk vagyunk a természet. Ez a szemlélet sok esetben segít elfogadni a problémáinkat, segít abban, hogy ne valamely nehézségünk – például a diabétesz – határozza meg, hogyan gondolunk magunkra.
A ködös-hideg idő és a napfényes órák csökkenése sok embernél átmeneti, szezonális lehangoltságot hoz, mintha a lelkünk ősszel összekucorodna, és azt sóhajtaná: sötét van, minden olyan reménytelen és nehéz. Talán segít a megküzdésben, ha tudjuk, hogy ennek az állapotnak biológiai alapjai vannak – a napfény hiánya felborítja a cirkadián ritmust (ez az élettani napszaki ritmusunk), az agy szerotoninszintje csökken, emiatt kevésbé érezzük magunkat boldognak. Nos, nincs más hátra, mint tudatosan megszerezni azt az egységnyi boldogságadagot, amivel viszonylag jól végigcsináljuk a téli hónapokat, és várjuk a tavaszt, amikor a napfénytől újra nagy erőkkel dolgozik a szerotoningyár az agyunkban.
Hogy segíthet a természet a szerotoninegyensúlyunk helyreállításában a téli hónapokban?
A természettel való újrakapcsolódásnak nagyon jó eszköze az erdőfürdőzés, ami tulajdonképpen egy tudatosan megélt egységélmény az erdővel. Ebben a folyamatban, amely kívülálló számára erdei sétának tűnhet, lelassulunk a természethez, hagyjuk, hogy regenerálódjon a stressztől megtépázott idegrendszerünk. A figyelem fókuszálásával, a tudatos jelenléttel eljuthatunk olyan témákhoz is magunkban, amelyek a pörgős, zajos életünkben nem lennének lehetségesek.
A téli erdő nyugalma, csendje azt üzeni a belül sóhajtozó lelkünknek: látod, mennyi erőfeszítést tettél, felvettél egy csomó réteg ruhát, megtettél egy csomó lépést, hogy ideérj, hogy találkozz velem, mert én emlékeztetlek arra, hogy rendben van a világ(od). Én sokszor megsimogatom a fák kérgét, megölelem őket, úgy, ahogy egy kutyát, macskát megszeretget az ember.
Apropó, kutyák-macskák: mindannyian ismerünk olyan embereket, ha éppen nem mi vagyunk azok, akiknek szoros kötődése van az állatokkal. A kutyák, macskák, egyéb házikedvencek sokszor részei lesznek a rendszerünknek, családtagként gondolunk rájuk. Hogy a szeretetünket, ragaszkodásunkat a minőségi táppal, a kutyasulival mutatjuk ki, vagy azzal, hogy alhat az ágyunkban, az majdnem mindegy. Lélektani értelemben ugyanis a legnagyobb nyeresége ezeknek a kapcsolatoknak a kölcsönösség. Az, hogy én teszek a kapcsolatért a magam ember módján, te pedig elfogadod ezt, és ragaszkodsz hozzám, ezt teszed te értem kutyául vagy macskául. Minden közelség, kapcsolódás hormonális nyereséggel jár – az oxitocin nevű kötődéshormon és a szerotonin kéz a kézben jár táncot az agyunkban, amitől mi is boldogabbnak érezzük magunkat.
A természet sokszor a szobanövényeinken keresztül kerül közel hozzánk
Egy-egy cserépnyi növény növekedése, fejlődése újra meg újra emlékeztet bennünket arra, hogy az élet milyen sokféle lehet, hogy a gondoskodás, törődés, egy kis fény és víz milyen csodákat hoz létre. És amikor az ablakunkban nyújtózkodó karácsonyi kaktuszon észrevesszük az első kis bimbót, amiből karácsonyra remélhetőleg virág lesz, akkor tudjuk, hogy valamit jól csinálunk.
Biztonságot adó, gondoskodó lények vagyunk, akkor is, ha sötét van és hideg, akkor is, ha néha nehéz felkelni és elindulni, de tesszük és jól tesszük a dolgunkat. Megerősít bennünket az erdő, a kutyánk-macskánk, a karácsonyi kaktuszunk.
