Joslin-díjasunk

A bizalomnál nincs fontosabb

A 66 éves Pál Attiláné Marcsi Veszprém megye egyik legkisebb városában, Berhidán él. 2014-ben, amikor a Diabetes magazin Balatonfüreden ünnepelte 25-dik születésnapját, sokakkal együtt átvette az 50 évnyi inzulinos cukorbetegségért járó Joslin-érmet. Akkor valóban sokan voltunk együtt, a díjazottak közül keveseket tudtunk bemutatni olvasóinknak.

Telt-múlt az idő, s pár héttel ezelőtt Marcsi kezelőorvosa hívott fel, hogy elmondja, van egy csodálatos, csaknem szövődménymentes páciense, aki idén 60 éve diabéteszes. A veszprémi világnapi rendezvényen találkoztunk Marcsival, s elmondhatom, valóban csodálatos asszony. Kedves, türelmes, mosolygós – talán máshogy nem is sikerülhetett volna neki ez a 60 év.

Állandóan hintázott a cukrom

– Épp elkezdtem az iskolát, a tanító néninek lett gyanús, hogy talán lógni akarok, azért kéredzkedem ki folyton a vécére. Utánam jött, s kiderült, valóban folyton pisilnem kell, s azonnal iszom is, rengeteget. Szólt a szüleimnek, s a veszprémi gyermekkórházban kiderült, cukorbeteg vagyok.

– Milyen volt akkoriban a kezelés?

– Innen visszanézve: semmilyen. Napi öt zsömlét egyek, ennyit mondtak. A körzeti orvos egy alkalommal majdnem eltett láb alól, amikor hipózáskor szívroham elleni injekciót adott. A várpalotai kórházban is úgy éreztem, meg fogok halni. Ha magas volt a cukrom, gyorsan adtak egy csomó inzulint, ha ettől hipóztam, szénhidrátot tömtek belém. Állandóan hintázott a cukrom, én meg azt éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok. Vércukormérő még nem létezett, onnan tudtam, hogy magas a cukrom, hogy gyakran mentem pisilni. Gyermeki ésszel, hogy ezt elkerüljem, inkább nem ittam. Nyolcéves korom körül kerültem Budapestre, az I. Sz. Gyermekklinikára, Bartha tanár úrhoz. Onnantól már jobb volt a helyzet.

Szintén rossz emlék, az egészségügy akkori gondatlanságának köszönhetően, hogy Marcsi 1977-ben első gyermekét a szülés után három nappal elveszítette.

– Hét hónapig senki nem törődött a cukrommal. Amikor észbe kaptak, és ismét Budapestre kerültem, az I. Sz. Belklinikára, már késő volt. A terhesség alatti magas cukrom szívrendellenességet okozott a babának, koraszülött is volt, s valójában már az én életemet kellett menteni.

Egy év múlva ismét terhes voltam. Szerencsére az orvosaim – Tamás Gyula, Baranyi Éva, Kerényi Zsuzsa, hozzájuk jártam – mind azt mondták, nyugodtan vágjunk bele újra. Ekkor már többet voltam kórházban, mint otthon a kilenc hónap alatt, s császármetszéssel megszületett a lányom. 1981-ben pedig a fiam is megszületett. Sajnos ő 18 éves korában, autóbalesetben meghalt.

„Csak ennyi a gond?”

A harmadik terhessége során Marcsi szinte csak látogatóba járt haza. Mosolyogva mesélte, hogy amikor kicsit hazaengedték, arra készült, hogy rengeteg házimunka várja. Tévedett. Rend és tisztaság fogadta, szennyesruha sem volt a házban, férje tökéletesen ellátta a háztartást és gondozta, nevelte kislányukat. Férjéről egyébként Marcsi meghatóan nagy szeretettel, hálával beszélt. (Attila pár méterre tőlünk türelmesen várta, hogy befejezzük a beszélgetést, de nem jött közelebb, hogy ne zavarjon.)

– Pétfürdőn voltam a KISZ klub vezetője, amikor találkoztunk. Sokáig nem mertem megmondani, hogy cukorbeteg vagyok. Célozgattam rá, hogy van valami gond, de kimondani nem bírtam. Végül a kezébe nyomtam a kezelési kiskönyvemet és gyorsan kimentem a szobából. Nevetve jött utánam Attila: „csak ennyi a gond?”

– Féltél, hogy nem fogad el? Vagy szégyellted a diabéteszedet?

– Tinédzserkorban tényleg szégyelltem. Volt egy remek fiú haveri társaságom, s amikor valaki megmondta nekik, hogy beteg vagyok, elsírtam magam kétségbeesésemben. A fiúk megdöbbentek: Miért sírsz? – mondták. Legyél büszke arra, hogy betegen is mindent megcsinálsz! Ez megváltoztatott, erőt adott nekem.

Marcsi később a Péti Nitrogénművekben dolgozott adminisztrátorként, gazdasági felelősként, majd gazdasági vezetőként ment nyugdíjba, amikor 2022-ben lerokkantosították.

– Érszűkületet állapítottak meg, a mai napig megvan, de nem okoz semmi tünetet, 10 éve nem romlott az állapotom. Ez az egyetlen szövődményem.

Teljes biztonságban érzem magam mellette

2022 óta otthon tölti az idejét, gondozza a kertet, ellátja a háztartást, és bevallja, sokat számítógépezik, szeret rajta játszani. És persze ott vannak az unokák, akik nem messze laknak, Székesfehérváron. Marcsi férje is nyugdíjas már, s ahogy ezt meséli, visszakanyarodunk Attilához, ismét őt dicséri.

– 47 éve vagyunk házasok. Nélküle nem menne minden ilyen simán. Például ő éberen alszik, s ha nem úgy veszem a levegőt, ahogy szoktam, már fel is kelt, hogy mérjünk cukrot. Vagy csak hozzáér a nyakamhoz, ha izzadok, hozza is a cukrot. Teljes biztonságban érzem magam mellette.

Marcsi jó ideje a veszprémi szakrendelőbe jár. Eleinte Vándorfi doktor volt a kezelőorvosa, most Miléder Margit.

– Mindent meg tudunk beszélni. Azt hiszem, a bizalomnál nincs fontosabb. Az a jó, amikor az orvos partnernek tekinti a betegét. Én egyébként mindent eszem, amit megkívánok. Természetesen ügyelve a mennyiségre. Az inzulinnal szabadabban lehet élni, korrigálni lehet a cukorértékeket.

– Vidáman, könnyedén fogod fel az életet. Hogy csinálod?

– Csak így lehet. Különben meghülyülnék. Nem tekintem magam betegnek. A diabétesz állapot, nem kellemes, de állapot.

Herth Viktória