Segíteni jó

Füzesi Brigitta, a Cukorbeteg Egyesületek Országos Szövetségének és a Cukorbetegek Budapesti Egyesületének elnöke a diabétesszel élők érdekében végzett odaadó munkája elismeréseként megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést augusztus 20-a alkalmából.

Gratulálunk az elnök asszonynak! Sokan ismerik őt személyesen, sokan ismerik a nevét, a cukorbetegek érdekében végzett munkáját, de őt magát sokkal kevesebben.

– Mióta vagy cukorbeteg?

– Nem vagyok cukorbeteg. Egyik fiunk lett 14 éves korában diabéteszes, 18 évvel ezelőtt.

– Hogyan fogadtad a betegséget?

– Minden úgy történt, ahogy „a nagykönyvben meg van írva”. Egy rutin sportorvosi vizsgálat során mértek 23-as cukrot nála, ezért a gyerekorvos telefonált, hogy hívjon-e mentőt, vagy beviszem én a gyereket a kórházba. Megrémültem, ahogy minden szülő ilyen esetben, mert néhány felszínes dolgot tudtam ugyan a cukorbetegségről, de akkor, ott fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit jelent ez a diagnózis. Viszont két hét múlva úgy engedték ki a gyereket a kórházból, hogy magának tudta adagolni az inzulint, mérni a vércukrot, mi szülők pedig, akik naponta továbbképzésen vettünk részt a kórházban, az ott tanultakon és a kapott házi feladatokon keresztül megtanultuk az otthoni teendőket. Az orvos és a dietetikus telefonszáma nálunk volt, éjjel-nappal hívhattuk őket, ha kérdésünk, gondunk akadt.

Sikerült sorsközöséget kialakítani

– A cukorbetegközöségekkel hogyan kerültél, kerültetek kapcsolatba?

– 18 éve még máshogy működött a világ. Interneten keresgéltünk, s kiderült, hogy vannak szervezetek, közösségek, amelyeknek tagjai tapasztalataikkal segítik egymást. A kórházban is összekötöttek bennünket más szülőkkel, sikerült sorsközösséget kialakítanunk. Blatniczky főorvos úr, majd Nagy-Szakáll Zsuzsanna doktornő voltak fiunk kezelőorvosai, az ő révükön táborokban vettünk részt, remek emberi kapcsolatokat alakítottunk ki. Érden élünk, sem itt, sem a környéken nem volt cukorbeteg-szervezet. Sikerült létrehoznunk egy gyermekegyesületet, amely ugyan mindössze két évig létezett, de hatalmas segítséget jelentett a környékbeli diabos gyerekeket nevelő családoknak. Majd rátaláltam a budapesti egyesületre, Sámánné Ancsára, s mellette kezdtem tevékenykedni, tőle tanultam meg, hogyan működik egy igazi cukorbetegeket összefogó szervezet. 2013-ban vettem át a budapesti egyesület vezetését.

– Azóta pedig egyre mélyebben belemerülsz ebbe a munkába.

– Ez egy külön világ. Ha az ember megtapasztalja, milyen jó más embereknek segíteni, jó értelemben megfertőződik, és csak az idő és az energia szab határt annak, hogy mennyit tesz ebbe a tevékenységbe.

Nincs kultúrája az önkéntes munkának

– Energiád nagyon sok van. És időd?

– Közgazdász vagyok, sokáig a gyógyszeriparban dolgoztam, most angolul tanítok közgazdaságtant egy középiskolában. Nagyon élvezem a tanítást, de mivel a világunk hihetetlen tempóban változik, a tanulók is elvárják, hogy naprakész információkat kapjanak tőlem. Ehhez folyamatosan fejlesztenem kell magam, ami sok időt igényel. Így a cukorbetegek érdekében végzett munkám általában az alvás és a szabadidős tevékenységeim rovására megy, hiszen igyekszem mindent a lehető legjobban csinálni. Így valójában az egyik tevékenységem során pihenem ki a másik fáradalmait. Ehhez az is kell, hogy a családom, a barátaim megértőek és velem szemben elnézőek legyenek olyankor, amikor nem tudunk találkozni, kevesebb időt töltünk együtt, vagy éppen a legváratlanabb pillanatban eszembe jut egy ötlet, ami segítheti a betegedukációt. Szerencsére elfogadták ezt a helyzetet, bár nem nagyon volt más választásuk. A lányaim részt szoktak venni az egyesületi munkában, borítékolnak, csomagolnak, a rendezvényeken segítenek. 11 éves volt a kisebbik lányom, amikor azt mondta: „Anya, én olyan szeretnék lenni, mint te. Ha már nem lesz kedved csinálni a CEOSZ-t, majd én folytatom.”

– Igazán kedves felajánlás. Még mindig van hozzá kedve?

– Magyarországon az önkéntes munkának nincs meg a kultúrája. A lányaim, a barátnőik a különböző rendezvényeken, programokon jól érzik magukat, látják és megtapasztalják, hogy a résztvevők örömmel jönnek, élvezik a hasznosan és közösen töltött időt és közben rengeteget tanulnak, ami segít a cukorbetegséggel való együttélésben. Bízom abban, ezek az élmények hozzásegítik a lányaimat ahhoz, hogy néhány év múlva megértsék, hogy mi a valódi lényege a másokért önzetlenül végzett munkának. Remélem, hogy ők is találnak majd olyan területet, ahol azért tevékenykedhetnek, hogy másoknak jobb vagy könnyebb legyen.

A középiskolában bevezetett kötelező közösségi szolgálat talán hozzájárulhat ahhoz, hogy a fiatalok megtapasztalják, milyen jó jót tenni másokkal és „rákapjanak” a segítés mesterségére, hiszen mint minden civil szervezetben, a cukorbetegközösségekben is szükség lenne energikus, friss szemléletű segítő fiatalokra, utánpótlásra. A segítség azonban nem csak az új ötletek és feladatok megvalósítását jelenti. Azzal, hogy meghallgatjuk a másikat, odafigyelünk egymásra, megosztjuk saját tapasztalatainkat, erősítjük, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, minden helyzetre létezhet megoldás.

Számomra nagyon örömteli, hogy lassan ugyan, de már érezhető az a tendencia, hogy olyanok is csatlakoznak a tagszervezetekhez, akik nem cukorbetegek, de szeretnének tenni azért, hogy ne is legyenek azok. Ők ugyanúgy részt vesznek a programokban, előadásokon, szűréseken. Sokan közülük is „megfertőződnek” a közösséghez tartozás jó érzésével, aktív tagjaivá és egyúttal segítőivé is válnak az adott szervezetnek.

Közösek az eredményeink

– A CEOSZ vezetése során mi a legnagyobb egyéni sikered?

– Nem tudok semmit egyéni sikernek tekinteni. A tagszervezetek, azok vezetői, akik meghallgatják az ötleteimet, szintén beleadják az energiájukat. Én például sosem sportoltam, nálunk az öcsém képviselte ezt a vonalat, hiszen az NB I-ig jutott focival. Edzés helyett nekem volt időm tanulni, és számtalan kifogást tudtam mindig is felhozni annak magyarázataként, hogy miért nem mozgok. A diabétesz kapcsán azonban megtanultam, hogy a mozgás nélkülözhetetlen alapszükséglet, amit bármikor, bármilyen életkorban el lehet és el is kell kezdeni. Ennek köszönhetően született meg egy kósza ötletemből az évente ismétlődő Botra fel! országos megmozdulás. Arra például büszke vagyok, hogy milyen közkedvelt lett a nordic walking séta, és hogy sok helyen már heti rendszerességgel sétálnak a cukorbetegek.

De említhetném a Lélek-kertész programunkat is. A karantén alatt az egyedül élők lelkileg is kiszolgáltatottá váltak. Nagyon sokat gondolkoztunk azon, hogy ebben a feje tetejére állt világban hogyan lehetne őket segíteni. Ez az egyszerű dolog, hogy vetőmagokat és eszközöket adunk nekik, amelyekkel új életet hozhatnak létre és naponta követhetik a növények fejlődését, virágzását, hihetetlen eredménnyel járt.

Azt is nagyon jó érzés hallani, amikor valaki azt mondja, hogy kedden öt óra után nem ér rá, mert a CEOSZ DiabPont adása van, amit mindig meghallgat. Számomra ezek jelentik a sikert. De ezek nem az én egyéni sikereim, közös eredmények. Amikor kitalálok valamit, megtervezem, hogy mi mindent kell tenni, mire és mennyi időre van szükség ahhoz, hogy eljuthassunk a kitűzött célig, csupa racionális dolgot szoktam leírni. Ezekben az ütemtervekben nem szerepel, hogy például valahol hetente botoznak, vagy hogy az egyik naptárunkban megjelent recept a család kedvence lett. Ilyenkor meglepődöm, és bevallom, nagyon büszke vagyok.

Herth Viktória