Pannon Diabetes Díj 2022

Az Alapítvány a Cukorbetegekért és a Veszprém Megyei Diabetes Egyesület az I. Dunántúli Diabetes Hétvége (DDH) megrendezésének 20. évfordulójára 2011-ben Pannon Diabetes Díjat alapított. A díjat egy, a Dunántúlon dolgozó, a cukorbetegek ellátásában kimagasló szakmai és emberi teljesítményt nyújtó orvosnak és egy nővérnek vagy dietetikusnak ítélik oda az alapítók. Az alapítók a díj alapításával nagyrabecsülésüket kívánják kifejezni a cukorbetegek közvetlen ellátásában dolgozó orvos, nővér, dietetikus kollégáknak, szeretnének hozzájárulni az orvoslás megbecsülésének helyreállításához. Eddig Pannon Diabetes Díjban részesült prof. dr. Simon Kornél és Bosits Istvánné (2011), dr. Pátkay József és Szabó Gyuláné (2013), dr. Baranyai Marietta és a Törp program (2015), dr. Strényer Ferenc és Hegedüs Marianna (2016), dr. Bujtor Zoltán és Kovács Éva (2017), dr. Erényi Ottó és Stáhlné Tausz Katalin (2018), dr. Sudár Zsolt és Forrás Béláné (2019), dr. Késmárki Nóra és Tuifel Andrea (2020), dr. Dezső Enikő és Keserű Sándorné (2021). A díjat az idei évben dr. Fulcz Ágnes és Túri Beáta vehette át. A DDH 25 éves jubileuma alkalmából idén Pannon Diabetes Életmű Díjak is átadásra kerültek, dr. Oroszlán Tamás és dr. Hidvégi Tibor vehették át a kitüntetést. A kitüntetettekkel Herth Viktória beszélgetett.

Fulcz Ágnes

– Miért jó diabetológusnak lenni?

– A diabetológia gyorsan fejlődő szakterület, mind a kezeléshez szükséges eszközök, mind a gyógyszerek hatalmas fejlődésben vannak, fantasztikus kezelési lehetőségeket kaptunk, kapunk. A másik ok: a diabétesz olyan krónikus betegség, amelyben nagyon sokat lehet segíteni a betegeknek, ha kellőképpen sikerül motiválni őket.

– És miért rossz diabetológusnak lenni?

– Ismét a motivációt említem. A betegek egy része nem motivált, nem érzi a szövődmények veszélyének a súlyát. Nehéz meggyőzni őket, hogy ne várják meg a stroke, az infarktus megjelenését. Ha eléri őket, utána mindig nagy a fordulat, de addig sok kudarc éri az orvost.

– Mi az oka sokak nemtörődömségének?

– Zaklatott világban élünk, leterheltek az emberek. Az életmódváltás, ami alapfeltétel lenne, idő- és figyelemigényes, emiatt sokan nem vállalkoznak rá.

– Van konkrét eset ezzel kapcsolatban, akár sikertörténet, akár kudarc?

– Kudarcból lett sikertörténet mesélek. 1-es típusú, 24 éves fiú páciens került hozzám, akivel nem sikerült eredményt elérnünk, nem volt nyitott, nem tudott megbirkózni a diabéteszével. Akárhogy próbálkoztunk, nem tudtunk közel jutni hozzá. Átirányítottam egy kollégámhoz, hátha ő több eredménnyel jár, pszichológushoz küldtem, egyik sem hozott változást. Aztán az egyik asszisztensnőnek sikerült rábeszélnie, hogy eljöjjön a hétvégi tanfolyamra, s ott megtörtént az áttörés. Kinyílt, figyelt, aktív volt. A csoport ereje, a sorstársai nyitották meg, utána a kezelés is eredményesebbé vált.

Két évig nem találkoztunk, mert Angliába ment dolgozni. Írt egy levelet, benne a jó cukoreredményeivel, és megköszönte a segítséget. A tanfolyamtól ő valójában egzisztenciát kapott, biztonságot. „A diabéteszem már nem volt akadály – írta –, el mertem menni külföldre dolgozni.” Erre a sikerre nagyon büszkék vagyunk a kollégáimmal.

– Diabetológusként kitől, kiktől tanultad a szakmát?

– A legtöbb segítséget Vándorfi Győzőtől kaptam, de sokat tanultam a „nagyoktól” is konferenciákon, a cikkeikből, könyveikből. Az első években nagyon sokat tanultam a betegtanfolyamokon, az ottani előadóktól és maguktól a cukorbetegektől.

– Már „öreg” diabetológusként tanítottál is?

– A kórházi osztályon részlegvezetőként a fiatalokat próbáltam tanítani, előadásokat is tartottam nekik, de úgy érzem, a legtöbbet a mindennapi gyakorlat során, a viziteken, betegmegbeszéléseken tudtam átadni nekik.

Túri Beáta

A Dunaújvárosi Szent Pantaleon Kórház diabetológiai szakrendelésén 5 éve dolgozik Túri Beáta, 4 éve diabetológiai szakápolóként. Korábban a belgyógyászat főnővére volt, itt a hematológiát, a nefrológiát ismerte meg. Amikor lehetőség adódott, jelentkezett, hogy dolgozna a diabétesz területén. Nem bánta meg a döntését, pedig addig nem ismerte alaposan ezt a területet.

– Mit szeret benne?

– A folyamatos fejlődést. Nincs két egyforma nap, sőt, ötpercenként, betegenként változik minden. Rendszeresen edukálunk, átjárunk a kórházi osztályra a friss cukorbetegeket tanítani, és a szakrendelésen segítjük az orvosok munkáját. Szeretem az edukációt. Ez hosszú folyamat, többször, alkalmanként egy órát foglalkozunk a betegekkel. A legelején kezdjük, az alapvető dolgokkal, majd egyre mélyebbre megyünk. A technikai eszközök használatára tanítjuk őket, sok apróságot elmesélünk nekik, ami könnyíti a dolgukat: hogyan tartsák a pent, hogyan csípjék össze a bőrüket. Számomra szinte flow-élmény egy-egy ilyen alkalom.

A COVID óta kicsit nehezebb a dolga, mert az emberek türelmetlenebbek, frusztráltak, s bár Beáta tudja, hogy a feszültségük nem ellene irányul, több energiát, figyelmet igényel, hogy megoldja a helyzeteket.

A mostani kicsit nehezebb helyzet ellenére a 40 éves hölgy úgy tervezi, nyugdíjig marad a cukorbetegek között, a diabetológia szakterületén. Családja – fantasztikus férje és 11 éves kislánya – támogatja ebben.

Oroszlán Tamás

Az emberrel kell foglalkoznunk, nem csak a testével!

Dr. Oroszlán Tamás 1977. szeptember 19-én lépett be kezdő orvosként a Zala megyei kórházba – s ott dolgozik mind a mai napig. 1953-ban született, már nyugdíjasnak kellene lennie. Az is volt három napig, majd visszatért a sürgősségi osztályra. (Mellette hetente egy nap a diabetológián is rendel.) A hatgyermekes édesapa – két házasságból, de ez nem csorbítja érdemeit – nem bírná napközben otthon egyedül, s amúgy is imádja a gyógyítást.

Felmenői között nem volt orvos, kórházban, rendelőkben talált rá a követendő példára, mert beteges gyerekként sokat látta.

– Imádtam a fehér köpenyt, a rendelők szagát – meséli. Nem kis dicsőség, hogy 1971-ben elsőre felvették a keszthelyi fiút a pécsi egyetemre. Szuper évek voltak! Tanult is persze, de a közösségi élet – a diákönkormányzattól a KISZ-en át a kocsmáig – minden élményét kihasználta. Az első éveket pár utóvizsgával teljesítette, majd jöttek a klinikai gyakorlatok, amit már igazán élvezett. A belgyógyászatot választotta, utolsó egyetemi évében zalai ösztöndíj várta, majd állás a megyei kórházban.

Hőskor a vidéki diabetológiában

Végigjárta a ranglétrát, s amikor Zalaegerszegen a belgyógyászati osztályok között elindult a profilírozás, a diabetológiát választotta.

– Szörnyű emlékeim voltak. Az elhanyagolt cukorbetegek súlyos szövődményektől szenvedve haltak meg, nem akartam elhinni, hogy nem segíthetünk nekik.

Oroszlán doktor ugyanarra az útra lépett, mint a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején sok vidéki belgyógyász, akinek figyelme a diabéteszesek felé fordult. Elkezdett tanulni, összeszedegetni a tudásmorzsákat. Budapesten Tamás Gyula professzortól tanult, illetve Fövényi József professzor úrtól, akinek külön érdeme, hogy kinyitotta a vidék felé a diabetológiát, sokat foglalkozott az önjelölt és önképzett diabetológusokkal.

Egymástól is tanultak az akkoriban fiatal, érdeklődő és nyitott orvosok. Megindult az a folyamat – Veszprémben, Győrben, Zalaegerszegen, majd Dunaújvárosban, Székesfehérváron –, amely a Dunántúlon a nagy megyei centrumok kialakulásához vezetett, majd ezek együttműködéséhez, összefogásához, s végül 1991-ben a Dunántúli Diabetes Hétvégéhez. Igazi hőskor volt.

– Büszke vagyok, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak, s a barátaimmal együtt ma is ott vagyunk a „terepen”. Már nem tanítok, de éveken át oktattam, képeztem a kollégákat, akik magas szinten viszik tovább, amit mi elkezdtünk.

Javítsunk a betegek hozzáállásán

Oroszlán doktor hobbija a zene, a jazzt imádja. 12 éven át tanult zongorázni, ma is ott a szobájában a hangszer. Időnként játszik rajta, ám gyakoribb, hogy „csak” hallgatja a jó jazzt, órákig képes lekötni őt. Szükség is van a kikapcsolódásra, a sürgősségi betegellátásban dolgozni 69 évesen nem kis feladat. A gyógyítás ezen ágát nagyon fontosnak tartja, szereti művelni – évekig vezette is a zalaegerszegi SBO-t.

A diabetológiához sem lett hűtlen, hetente egy alkalommal ma is találkozik cukorbetegekkel. A hőskorban a cukorbeteg-egyesület alakulásánál is bábáskodott, az országban az elsők között jött létre Zalaegerszegen.

– Fontos a betegoktatás, még mindig feladatunk, hogy javítsunk a cukorbetegek hozzáállásán. A szakellátásban dolgozók munkájával nincs gond, a diabéteszcentrumok ellátottsága is jó, csak élni kell a lehetőségekkel. Az érintett cégektől is sok támogatást kapunk. Meggyőződésem, hogy a magyar cukorbeteg-ellátás az elsők közelében van a világban. Óriási volt a technikai fejlődés az elmúlt évtizedekben, talán csak az onkológia területén történt ilyen előretörés.

Szent alázat

Kezdőként Oroszlán doktor a kórboncnok Romhányi professzortól tanulta, hogy a betegekhez szent alázattal kell viszonyulni.

– Tisztelnünk kell a beteget, a betegségét! De az emberrel kell foglalkoznunk, nem csak a testével!

Régen nem voltak olyan tökéletes diagnosztikai gépek, mint ma. A régi orvosok a fülükre, szemükre, orrukra, kezükre és persze az agyukra hagyatkozhattak. Oroszlán Tamás a mai napig, ha beteggel találkozik, először részletesen kikérdezi őt, majd tetőtől talpig megvizsgálja, s csak ezután kér – célirányosan – klinikai vizsgálatot. Ha nincs elképzelése, mi lehet a beteg baja, szomorú lesz. Akkor is, ha a gép más diagnózist bizonyít, mint amire ő gondolt. Bár ez nagyon ritka.

Beszélgetésünk zárásaként a jövőről kérdeztem, mit szeretne Oroszlán doktor?

– Egészséget, békét, megértést, egyetértést! És elhivatottságot, alázatot.

Hidvégi Tibor

„Az orvos maga a gyógyszer” – Paracelsus

A győriek kedvelt diabetológusa, dr. Hidvégi Tibor Füzesabonyban született ugyan, de már gyerekkorában Budapestre költözött a családja. Meglepődtem a válaszán, amikor megkérdeztem, miért az orvosi hivatást választotta.

– Nem tudom! Gyermekkorom óta nem tudtam mást elképzelni, csak azt, hogy orvos leszek, pedig nem volt orvos még a tágabb családban sem.

Nem elég az orvos

Valóban komolyan gondolta a dolgot, mert már középiskolásként minden nyáron valamilyen egészségügyi intézményben dolgozott, legtöbbször betegszállítóként. Elsőre nem sikerült bejutnia az egyetemre, így egy évet műtősfiúként az Országos Onkológiai Intézetben töltött. Több haszna is volt ezeknek az időszakoknak.

– Egyre erősödött az elhatározásom, hogy orvos akarok lenni. Ha rajtam múlna, mindenkinek, aki orvosi egyetemre jelentkezik, egy évet kötelezően dolgoznia kellene az egészségügyben: vagy megerősödnének, vagy visszarettennének. Ráadásul a legalább ezer fiatal révén megoldódna az egészségügy egyik személyi problémája.

Más haszna is volt ezeknek a kórházakban töltött heteknek, hónapoknak.

– Megtapasztaltam, hogy az orvosokon kívül sokak kemény munkája szükséges az eredményes gyógyításhoz. Ma is mélységesen tisztelem a nem orvos munkatársakat, nélkülük nem lehet a betegeket megfelelően ellátni, különösen igaz ez a diabetológiában.

Holisztikus szemlélet

Mint oly sok orvostanhallgató esetében, neki is a klinikum tanulásakor jött meg igazán a kedve. Mindmáig elsősorban gyakorlati gyógyítónak tartja magát, nem elméleti szakembernek. A Semmelweis Egyetem I. sz. belklinikáján dr. Magyar Imre professzor keze alá került, akit máig példaképének tekint.

– Nem elsősorban a hatalmas szakmai tudása miatt, hanem azért, ahogy közeledett a betegekhez, ahogy beszélt velük, amennyire tisztelte őket. Gondosan, rájuk figyelve próbálta megismerni a pácienseket, nemcsak a testi panaszaikat, a lelki gondjaikat legalább annyira.

Hidvégi doktor 1984-ben belgyógyászként a Győri Honvédkórházba került mint katonaorvos, majd a Honvédkórház megszűnése óta a megyei kórházban tevékenykedik, jelenleg is. Még a Honvédkórházban Láng Lászlótól, a belgyógyászat osztályvezető főorvosától kérdezte, melyik az a szakterület, amelyet kevésbé művelnek a kórházban. Ő javasolta Hidvégi doktornak a diabetológiát.

– A másik ok Vándorfi Győző. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, s amikor szakmai rendezvényeken találkoztunk, például a legelső DDH-n, megfogott az elkötelezettsége, céltudatossága, tetszett az a munka, amit ő akkor már elkezdett a betegeivel közösen. Ahogy egyre jobban elmélyültem a diabetológiában, egyre inkább megszerettem. Jó választás volt!

Nincs olyan szakterület, amely a cukorbetegek életét ne érintené. Holisztikus szemlélettel kell néznünk a betegekre, csak így tudjuk komplex módon ellátni őket. Az integratív jelleget szeretem a legjobban a diabetológiában.

A jó anamnézis fél diagnózis

Másik kedves területe Hidvégi doktornak a páciensedukáció. A beteg és az orvos (valamint az orvos kollégái, mindenki, aki a beteggel foglalkozik) jó kapcsolata nemcsak biztosítéka az eredményes kezelésnek, de alapfeltétele is.

– Ha az úgynevezett terápiahűséget tanulmányozzuk, kiderül, hogy a cukorbetegeknek csak a fele követi pontosan az utasításokat. Számomra ez rossz arány, pedig vannak rosszabbak. A koleszterincsökkentő tablettákat például egy év után már csak a betegek 10–15 százaléka szedi. Ezen csak teljes körű felvilágosítással lehet javítani, és azzal, ha a döntéseket a páciensekkel együtt hozzuk. Ha rá akarom erőszakolni a betegre az általam elképzelt kezelést, s ő azt nem tudja elfogadni, biztos a kudarc.

Ennek a személetnek a megvalósításához sok időre van szükség, s mint tudjuk, az orvosi rendelőkben épp ebből van a legkevesebb.

– Amikor egy rendelésen 44 beteg van, valóban nem könnyű. Nagyszerű munkatársaim segítenek, s nem minden beteggel kell sokat beszélgetni. Akivel igen, őrá próbálok külön időt biztosítani. Két fülünk van és egy szánk, szól a mondás. Nekünk, orvosoknak, edukátoroknak többet kellene hallgatnunk és kevesebbet beszélnünk, hogy a diabéteszesek elmondhassák a problémáikat, feltehessék a kérdéseiket. Okos mondás: a jó anamnézis fél diagnózis.

Úgy tűnik, nem véletlen, hogy Hidvégi doktort imádják a betegei.

– De hát én is szeretem őket!

Mostanában sok páciense szomorkodik, mert doktor úr „kiszáll a hintából”, 75 évesen visszavonul. Strényer Ferenc doktor úr a kórházi osztály irányítását már átvette tőle, s folytatják a munkát azok az orvosok, akiket saját példájával sikerült megnyernie a diabetológiának.