A vers élni segít
Talán ismerős az élmény, hogy nehéz élethelyzetben – szakításkor, betegségben, krízisben – a gondolataink körbe-körbe járnak, és keressük a kiutat a szorongásbuborékból. Bárki, aki megkapta a diabétesz diagnózisát, érezhette: szüksége van arra, hogy kiengedje a feszültséget, amit ez a hír okozott.
Társas támasz
A pszichológiában társas támasznak nevezik azt a folyamatot, amikor megéljük, hogy egy helyzetben nem vagyunk egyedül. Ez történik akkor is, amikor filmet nézünk vagy könyvet olvasunk, azaz amikor más történetébe kerülünk. A tudat, hogy valaki már végigcsinált hasonlót – elvesztett valakit vagy saját magát, megbetegedett-meggyógyult, szerelmes lett vagy csalódott, megöregedett, kijött a szenvedésből –, ennek tudata már önmagában gyógyító. A szövegek ilyenkor úgy viselkednek, mint egy híd: kivezetnek bennünket a szűkre szabott világunkból, miközben átvezetnek az erőforrásainkhoz, amelyek a megküzdéshez szükségesek.
Kapcsolatba kerülni érzéseinkkel
A vers is lehet ilyen híd a léleknek. Évek óta vezetek egy művészetterápiás oldalt a Facebookon Nő a tükörben címmel, ahol (többek között) kortárs verseket is posztolok. A szándék emögött az, hogy a vers estéről estére lehetőséget teremtsen kapcsolatba kerülni az érzéseinkkel, vágyainkkal.
A segítő munkában sokszor tapasztalom, mennyire nehéz magunkra figyelnünk. Elviszi a fókuszt a vibráló külvilág, a helyzetek, amikhez alkalmazkodnunk kell. Ha mindezt úgy tesszük, hogy csak a külső elvárásokra figyelünk és a belső szükségleteinkre nem, akkor hosszú távon lekapcsolódunk saját magunkról, és elveszítjük az egyensúlyunkat. Önismereti munkában sokszor hallom, hogy „vissza akarom kapni az életemet” vagy „már azt sem tudom, ki vagyok” vagy „nem tudom, mi lenne jó nekem”.
Az emberek többsége úgy bánik magával, mint ahogy annak idején verset elemezni tanultunk: agyból, fejből akarja megérteni magát, okokat, összefüggéseket keres. Ez persze önmagában nem lenne baj, ha a magával kapcsolatos gondolatot követi valamiféle megélés, ha utána hagyja, hogy a gondolat hasson, azaz érzéseket indítson be. Egy önismereti folyamat ugyanis nem bizonyos tények napvilágra kerülésétől vesz lendületet, hanem attól, amit a személy mindeközben megél, azaz az érzéseitől.
Az érzés „átdolgozódik”
Ezekhez az érzésekhez visznek közel bennünket a szövegek, versek. Tudjuk ezt a folyamatot segíteni, ha olvasás közben befelé figyelünk, akár megnevezzük az érzéseket, amelyeket a vers elindított. Nyilván könnyebb kapcsolódni, ha a szeretet, boldogság, megkönnyebbülés, hála jelenik meg, de éppen olyan fontos belső történés, ha egy vers haragot, szomorúságot, tehetetlenséget indít el bennünk. Nem azért, mert szomorúnak lenni jó, hanem mert ezáltal lehetőségünk nyílik arra, hogy ez az érzés „átdolgozódjon” és a helyére kerüljön. Érdemes megfigyelni azt is, milyen emlékeket kavar fel bennünk, és milyen érzés ehhez közel kerülni.
Persze olyan is van, hogy egy vers „csak úgy” jólesik. Belesajdulni, beleszomorodni egy versbe azt jelenti, hogy érzünk, hogy élünk. Hogy megengedjük magunknak az itt és most élményét. Van, hogy fogalmunk sincs, miért sírunk rajta, de a sírástól megkönnyebbülünk.
„Az irodalom tökéletesen haszontalan; egyetlen haszna, hogy élni segít” – mondja Claude Roy. Hagyjuk, hogy segítsen, és olvassunk – akár verseket!