Szolgálatnak tekintem
Illés Jánosné, a Rákosmenti Cukorbetegekért Közhasznú Egyesület elnöke 2021 őszén megkapta a Cukorbeteg Egyesületek Országos Szövetségének díját.
Amikor megkérdeztem, mit gondol, mivel érdemelte ki az elismerést, azonnal rávágta: idén 25 éves az egyesület. Tiltakoztam, mondván, attól, hogy jubileumot ünnepel a közösség – sok egyesület teszi ezt szerte az országban –, még nem jár jutalom az elnöknek. Sokan mondták neki ugyanezt.
Éva megérdemelte az elismerést. 2008 óta vezeti az egyesületet, amelynek tagsága igencsak aktív életet él. (Épp egy évvel ezelőtt, tavalyi utolsó számunkban mutatkoztak be.) Ami nekem a legjobban tetszik, a heti örömtánc, a sok-sok séta és a rendszeres gyógytorna lehetősége. Sokat tanulnak, előadásokat szerveznek. Az elnök asszony, ha elmegy egy diabéteszprogramra, mindig azt keresi, mit hasznosíthat a többiek javára. Például, ha érdekes előadást hall, máris meghívja az előadót magukhoz.
Éva 2000 óta cukorbeteg, eleinte elég volt a gyógyszer. Bevallja, nem vette túl komolyan a szabályokat. 2007-ben kezdte el az inzulint használni, s akkor fogalmazódott meg benne: keveset tud, tanulnia kell! A budapesti egyesület vezetője, Sámánné Ancsa hívta fel a figyelmét, hogy szűkebb hazájában, a XVII. kerületben jól működő egyesületet talál. Csatlakozott a közösséghez. Alig egy év múlva az akkori elnök, aki addig nagyon sokat tett a diabéteszesekért, megbetegedett, átadta a stafétabotot Évának.
– Ódzkodtam tőle, korainak tartottam, de a többiek rábeszéltek. Azért vállaltam az elnöki feladatokat, hogy az addigi sok munka ne vesszen kárba, meg akartam menteni az elődöm munkáját.
– 13 év után mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy az egyesület tagjai jól érzik magukat a közösségben, érdeklődőek, szívesen jönnek.
Mielőtt nyugdíjba ment, Éva középvezetőként logisztikával, üzemszervezéssel foglalkozott, nem véletlen, hogy remek szervezőkészségével kitűnik a többiek közül. A csapatot is úgy irányítja, mintha munkahelyi kollektíva lenne. A programokat közösen szervezik: ki mihez ért, miben ügyes, azt kapja feladatul.
Úgy gondolom, a legtöbbet mégis Éva dolgozik. Rákérdeztem, bizony, hetente három napot kitesz, ha összeszámolja, mennyit foglalkozik az egyesülettel. Ki kell találni, meg kell valósítani, az adminisztrációt el kell végezni, folytatható a sor.
Éva özvegy, hét unokája körül már nem sok a teendője, bár rájuk mindig szakít időt. A gyerekeket is be-bevonja az egyesületi munkába. A cél, ami a szeme előtt lebeg: a cukorbetegek élete elviselhetőbb, életminőségük minél jobb legyen.
– Ezt az ügyet szolgálom – mondja. – Szolgálatnak tekintem. Ha van olyan képességem, amellyel meg tudom csinálni, akkor használjak vele a közösségnek. Lassan készülök abbahagyni, de amíg a közösséget építeni tudom, szívesen teszem.
Herth Viktória
