Cukorbeteg kismamák, gesztációs diabétesz
„Harmónia volt bennem és körülöttem”
A Diabetes Világnapján született a kisbabám
Életem csaknem legboldogabb időszaka volt az a kilenc hónap, amíg – diabéteszesként – szívem alatt hordtam a lányomat. Azért „csaknem”, mert ebben a kategóriában az abszolút győztes a Fanni születésével kezdődő és hála Istennek jelenleg is tartó, több mint 25 esztendő. Többször írtam már erről a Diabetesben, ezért előre elnézést kérek, ha helyenként ismétlem önmagam. A boldogság felidézése azonban mindig jóleső érzés, különösen, ha mások is velem együtt örülnek.
Amikor 1995 februárjában kiderült, hogy kisbabát várok, ellentétes érzelmek kavarogtak bennem. Az elsődleges a földöntúli öröm volt, ám hajszálnyira tőle az aggódás állt. Várandósságom elejétől egyetlen kérdés foglalkoztatott: egészséges lesz-e? Abban egészen biztos voltam, hogy mindent megteszek majd ennek érdekében. Nem volt egyszerű az a kilenc hónap, de így visszatekintve azt mondhatom, megérte!
Megteremtettem a nyugalmat
A történet azzal indult, hogy betegállományba mentem. A megyei napilapnál újságíróként dolgoztam, komoly stresszben, gyakran napi 10–12 órát. Ez volt az első, amit ki kellett iktatnom az életemből. Így aztán lett elég időm és energiám, s arra koncentrálhattam, amire kellett. A korábbiaknál is komolyabban diétáztam, naponta hatszor-nyolcszor mértem a vércukromat, sétáltam, olvastam, zenét hallgattam. Megteremtettem a harmóniát, amely szükséges volt ahhoz, hogy a leendő kisbabám testben és lélekben egészségesen jöjjön a világra.
Természetesen komoly „asszisztencia” tevékenykedett körülöttem: Vándorfi főorvos úr (a kezelőorvosom), Csütörtöki főorvos úr (a nőgyógyászom), a férjem, a szüleim, az öcsém, a barátaink. Nélkülük nem lett volna rendben minden a szülés előtt és után! Nagyon hálás vagyok nekik, hogy segítettek, támogattak, biztattak, ha elcsüggedtem. A doktorok nemcsak a diétámat, a vércukor-eredményeimet, a magzat fejlődését kísérték figyelemmel, hanem a lelkiállapotomat is.
Sosem felejtem el azt a Vándorfi főorvos úrral folytatott beszélgetést, amikor elmondtam neki, hogy az időnként magasabb cukraim miatt sokat aggódom, nehogy baja legyen a babának. Ő erre a szokásos bölcsességével így szólt: „Anikó! Engedd el ezeket a szorongásokat egyszer s mindenkorra! Nem lesz semmi baja!” – Én pedig elengedtem, s főorvos úrnak ismét igaza lett. Ehhez persze kellett az is, hogy minden utasítását betartsam, s hetente egyszer személyesen találkozzunk. Kéthetente Csütörtöki főorvos úrnál „volt jelenésem”, ő szintén rengeteget segített.
Tudatosan nem kérdeztük meg, lányunk vagy fiunk születik-e, szerettük volna, ha világra jöttekor derül fény a titokra. Egyébként mindegy volt, csak az számított, hogy egészséges legyen. A Fanni keresztnévben biztosak voltunk, de a fiúk közül nem volt meg a befutó.
A kórházban
A 32. héten beköltöztem a veszprémi kórházba (soproniak lévén nem akartunk kockáztatni, s az már a várandósságom kezdetétől biztos volt, hogy a baba – a két kiváló főorvos úr jelenlétében és segítségével – a királynék városában születik meg. Összesen három hetet töltöttem ott: kettőt Fanni megérkezése előtt, egyet utána.
Bár távol voltam az otthonunktól, a férjem és a szüleim hetente többször is meglátogattak. Az öcsém akkor Székesfehérváron dolgozott, ő is gyakran jött hozzám. Ráadásul Veszprémben élt egy fantasztikus barátnőm (aki jelenleg a Diabetes főszerkesztője), aki mindvégig támogatott, és ott volt velem akkor is, ha elszomorodtam vagy elegem volt az egészből (mert néha ez is előfordult). Szerencsére a kórházban nem kezeltek betegként, megengedték, hogy időnként kimenjek sétálni a városba, illetve átballaghattam Vándorfi főorvos úr rendelésére is, az utcai ruhámban.
Erről jut eszembe: általában a férjem valamelyik farmeringét viseltem. Nemcsak azért, mert kényelmes volt, hanem, mert a 7. hónaptól nem jött rám más. Egyszer a szüleimmel a veszprémi belvárosban sétáltunk, akkor még nem tudtuk, hogy mindössze néhány nap választ el a szüléstől. A járókelők közül néhányan nyíltan megbámultak, volt, aki utánam fordult. Akkora pocakot, amekkora akkortájt nekem volt, még nem láttak. Egy idősebb hölgy meg is kérdezte: ikreket várok?
Megszületett
1995. november 14-én aztán – a Diabetes Világnapján – minden kiderült: Cserpes Fanni 4950 grammal, 61 centiméterrel, egészségesen megszületett. A férjemen kívül a szüleim és az öcsém is a kórház folyosóján várták az érkezését. Mindannyian Vándorfi főorvos úrtól tudták meg a jó hírt. Ő ment ki hozzájuk, elmondta, hogy az újszülött egészséges, hagyományos módon született, és az én cukrom is normális. Amikor pedig édesanyám megkérdezte, kislány-e vagy kisfiú, rajongásig szeretett kezelőorvosom a következőt válaszolta: „Azt nem néztem. De egészséges, bár most egy kicsit hipózgat.”
Cukorbeteg kismamák, gesztációs diabétesz
A 32 éves Diabetes magazin folyamatosan próbálkozott, hogy egyre jobb legyen, egyre több mindenkihez szóljon. Új rovatokat indítottunk, közösségi programokat szerveztünk, majd több mint egy évtizede létrehoztuk a Diabetes Juniort a cukorbeteg gyermekeket nevelő családok és cukorbeteg fiatalok számára. Most új terveink vannak, szeretnénk úgynevezett gesztációs különszámot készíteni a diabéteszes kismamáknak és azoknak az asszonyoknak, akik állapotosságuk 9 hónapja alatt válnak – rendszerint időlegesen – diabéteszessé.
Várjuk azoknak a cukorbeteg hölgyeknek a beszámolóit, akik gyermeket szültek. Kérjük, meséljék el, milyen volt a 9 hónap, a szülés, kaptak-e megfelelő segítséget, féltek-e. Az idősebb hölgyek még rémtörténetekről is beszámolhatnak, a közelmúltból reméljük, inkább csak boldog meséket olvashatunk.
Várjuk azoknak az anyukáknak a történeteit is, akik bár egészségesen estek teherbe, a várakozás hónapjai során kiderült, hogy terhességi diabéteszük van. Elmúlt a szülés után? Visszajött később?
Írásaikat a diabetes@tudomany-kiado.hu címre küldjék, hogy a tervezett gesztációs különszámunkban megjelentethessük.
Módos Anikó
