Visszaemlékezés

A Győrben élő Juranovics Józsefné Jutka 1952 óta, 70 éve inzulinos cukorbeteg. Gyermek és fiatal korából néhány történetet elevenít most fel. Gondoljanak bele! Alig 30 évvel az inzulin megtalálása után.

Rábapordányban születtem. 1952-ben, négyévesen fertőző májgyulladásom volt, a soproni kórházból hat hét után engedtek haza. Pár hónap elteltével furcsa tüneteim lettek. Nem volt étvágyam, rengeteg vizet ittam, sokat pisiltem, és elkezdtem fogyni. Amikor a hányási tünetek elkezdődtek, anyámék elvittek Csiba doktor bácsihoz, a körzeti orvoshoz, aki úgy rendelkezett, hogy sürgősen vigyenek a csornai kórházba, mivel cukorbetegségre gyanakodott. Csiba doki jó diagnoszta volt.

Bonyolult hozzáférés

Falusi gyermekként „fehér hollónak” tekintettek. Az akkori felfogás szerint nekem semmit sem szabadott, amit a többi gyereknek igen.

Drága szüleimnek Csornára kellett bejárniuk megtanulni a napi háromszori kristályos inzulin beadását. Az inzulinhozzáférés is nagyon bonyolult volt. Ahhoz, hogy megkaphassam a havi szükséges mennyiséget, a kartonomat el kellett küldenünk Sopronba, az ottani nyilvántartó küldte meg a címünkre az inzulint, később ugyanígy a receptet. Csak ez alapján tudtuk kiváltani Csornán a szükséges havi mennyiséget.

Kerékpárvázon haza

Az általános iskolás éveimben a nagy ünnepek előtt (húsvét, karácsony) mindig kórházban voltam, mert éppen akkor vagy magas volt a cukrom és „bekómáztam", vagy éppen alacsony volt és „hipóztam”. Az eszméletvesztésekkor otthon nem tudtak rajtam segíteni. A gyakori iskolai hiányzások szerencsére a tanulásban nem okoztak gondot. Így az általános iskolát jó eredménnyel végeztem.

Pedig jaj de sokszor voltam rosszul, általában mert kevés tízórait ettem. Mint a legtöbb cukorbeteg, ha alacsony a vércukorszintje, én is mindig be akartam bizonyítani, hogy nincs semmi bajom. Nem maradt más, mint hogy valamelyik osztálytársam hazakísért. Előfordult, hogy menet közben összeestem, mert már járni sem tudtam. Volt olyan, hogy arra jött biciklivel Dezső bácsi, aki feltett a kerékpárvázra, és úgy tolt hazáig. Persze a térdemről a máz mindig lement, ahogy elestem.

Kristálycukor marokszámra

Az akkori diétás tanácsok szerint főként zsíros húst ehettem kevés kenyérrel vagy krumplival.

Egyszer – pont a betarthatatlan előírások miatt –, amikor nem volt otthon senki, nagyon megkívántam a kristálycukrot, amit csak akkor ehettem, ha rosszul voltam, akkor is csak vízben oldva. Kétkilós lehetett a doboz, amiben a cukrot tároltuk, leültem a földre a konyhánk közepén és két marékkal tömtem magamba. Szerencsémre anyám betoppant, amit a nagy habzsolásban észre sem vettem. Nagyon kikaptam, persze csak szóban, de nekem rosszabb volt, mintha megvertek volna.

Szüleim akkor megfogadták, hogy semmit sem tiltanak ezután tőlem, mindenből ehettem egy picit.

Nem volt vakbélgyulladásom

A csornai kórházban már sok orvos ismert mint visszatérő pácienst. Tizenkét éves lehettem, amikor elkezdett a hasam fájni. Szüleim kihívták Csiba doktor bácsit, aki ismét be akart utalni a kórházba, de én csak bőgtem, hogy többet nem megyek oda. Felkelni nem tudtam, kétnapi kínlódás után eszméletlen lettem. A többit elmondásból ismerem.

Apám bevitt a kórházba. Az ügyeletes orvos úgy döntött, hogy a tüneteim vakbélgyulladásra utalnak, ezért előkészítésre betoltak a műtőbe. Áldott szerencsém volt, hogy apám átment a kórházzal szemben lakó Ferenczi főorvoshoz, aki már többször kezelt az osztályán és megkérte, hogy nézzen meg. Ő, ismerve engem, berohant az ajtón és ahogy a torkán kifért, ordította: „Előbb a cukrát nézzétek meg!” Igaza lett. Még két napig voltam eszméletlen, mire az infúziók rendbe hoztak. Így úsztam meg egy vakbélműtétet. A vakbelem azóta is megvan.

Lakodalmi sütemények

Húszéves lehettem, amikor utaztam a Győr–Sopron-vasútvonalon. Csornán kellett volna leszállnom, de lement a cukrom és elaludtam. Amikor a kalauz felkeltett, aléltan kaptam észbe, hogy már Rábatamási vasútállomás következik. Bambán és kétségbeesve szálltam le, ültem a vasútállomáson és sírtam. A gondviselés itt is megsegített, valaki megszólalt mellettem:

– Miért sír? Tudok segíteni? – Ötven év körüli bácsi állt mellettem, egyik kezében egy nagy doboz, a másikban demizson.

– Sürgősen ennem kellene, mert cukorbeteg vagyok és lement a cukrom, mondtam hüppögve.

– Ha csak ez a baj, ne bánkódjék! Annyit ehet, amennyit akar. Ide nézzen! – kinyitotta a dobozt, alig hittem a szememnek, tele volt süteménnyel.

– Lakodalomból jövök, van itt elég.

Ettem, ittam, jóllaktam, és nem győztem megköszönni a bácsinak, hogy megmentette az életemet.

Talán felmerül a kérdés, hogy cukorbeteg létemre miért nem vittem magammal ennivalót. Volt a táskámban, de aki volt hipó közeli állapotban, az tudja, hogy ilyenkor az ember még a saját nevét sem képes megmondani, hát még azt, hogy mi van a táskájában.

Zárt osztályon

Néhány évvel később, 1974-ben Győrben laktam albérletben. Többször előfordult, hogy mentőt kellett hívni hozzám, a mentősök egy része tehát személyesen ismert. Nyár volt, rettentő hőség, behipóztam, elvesztettem az eszméletemet. Egy cigányasszony zöldséget árult a közelben, nagyon megrémült, de volt annyi lélekjelenléte, hogy kihívta a mentőket.

Nem is lett volna semmi probléma, ha ismerős mentős jön, nem pedig egy kezdő orvos. A munkáltatói igazolványomat találták csak meg, amelyben nem volt a betegségemről tájékoztatás. Úgy döntöttek, hogy bevisznek a kórház kijózanító osztályára. A vérvétel után vénásan szőlőcukrot adtak, mint az alkoholmérgezetteknek. Az első adag után kezdtem éledezni és a szokásos kérdésekre – mi a neve, hol lakik? – nagy nehezen kinyögtem, hogy cukorbeteg vagyok.

A doktornő azonnal hívta a labort a véreredmény miatt, és csak annyit mondott „mindkettőnknek nagy mázlija volt”. Ahogy körülnéztem, akkor tudatosult bennem, hogy mindenhol rács van az ablakon, az ajtókon viszont nincs kilincs. A doktornő – mivel vihar közeledett és némi lelkiismeret-furdalása is volt – mentőt hívott, hogy hazamehessek. Ismerős mentős érkezett, aki meglepődött, mit keresek a zárt osztályon.

Később hálás szívvel mondtam köszönetet a cigányasszonynak, amiért megmentette az életemet.

Babát várva

1979-ben férjhez mentem, majd terhes lettem, felkerültem Budapestre az I. számú Belklinikára, mint cukorbeteg, majd 12 hetes terhesként az OTKI Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájára. A két klinika együttműködött a terhes cukorbetegek ellátása érdekében. Odaérkezésem után azonnal humán inzulinra állítottak. Ekkor láttam először betegtársaimnál saját használatú, külföldről szerzett vércukormérőt.

Az OTKI klinikáján ismertem meg igazából a cukorbetegség rejtelmeit. Például olyan étkezési rendszert használtak, ami addig számomra ismeretlen volt. A betegenkénti étkezési időpontok rendszeres betartása csodálatosan működött az osztályon. Az újítások elsősorban Magyar professzor igazgatónak és nem utolsósorban dr. Tamás Gyula osztályvezetőnek voltak köszönhetők. Rengeteget tanultam ott a betegtársaimtól is.