Üzenetek a karanténból: 2. hullám

Kettes számú karantén – Most is együtt vagyunk – Pandémia II.

Kettes számú karantén

Tavasszal beszámoltam arról, hogyan élem meg a bezártságot (az önként vállalt karantént) diabéteszesként a koronavírus-járvány idején. Azóta eltelt több mint fél év, megérkezett a második hullám, s közeleg a karácsony is. A szeretet ünnepe, amely ezúttal egészen más lesz, mint a korábbi években, évtizedekben.

A pandémia kapcsán az országos helyzet egyre rosszabb, a mindennapi nehézségek és fájdalmak mellett ugyanakkor tapasztalatból is egyre több van már. Míg márciusban, áprilisban és májusban csak távolról érzékeltük, hogy valahol vannak koronavírusos betegek, s naponta 3-4 idős ember hal meg, mostanra kevés olyan család létezik, amelynek nincs személyes érintettsége ez ügyben. Rokonok, barátok, ismerősök COVID-tesztje lesz pozitív, akik közül egyesek meggyógyulnak, mások meghalnak. És továbbra is rengeteg a bizonytalanság.

Hitelesek-e a gyorstesztek? Jó ötlet-e továbbra is élőben tanítani az általános iskolákban és szakmai gyakorlatot oktatni a középiskolákban? Valóban koronavírusos-e a nagypapa, vagy csak azért kapott tüdőgyulladást az idősek otthonában, mert megfázott? Bírják-e (és ha igen, vajon még meddig) az egészségügyben dolgozók – testben és lélekben – ezt a rettenetes leterhelést?

Amíg válaszokat keresgélünk (saját bőrünkön megtapasztalt saját válaszokat, mert az mostanra már egyértelművé vált, hogy a hivatalos tájékoztatás sántít), addig ráérünk azon gondolkozni: jól éltük-e eddig az életünket?

Nem kizárólag a diétánkkal, a rendszeres testmozgásunkkal és a vércukor-eredményeinkkel összefüggésben – amelyek természetesen egy cukorbeteg mindennapjaiban a legfontosabbak –, hanem annak kapcsán, hogy az volt-e a meghatározó eddig, aminek meghatározónak kell lennie.

Bevallom, a nehézségek ellenére, számomra pozitív a mérleg. És ezért rendkívül hálás vagyok mindazoknak, akik szeretnek és segítenek. Nekik is köszönhető, hogy a világjárvány idején sikerült jó döntéseket hoznom. Az önként vállalt karantén – cukorbetegként – az egyetlen lehetőség. Emellett a rendszeres vércukor-ellenőrzés, a diétázás, a lehetőség szerinti mozgás (séta az erdőben vagy a mezőn, távol a tömegtől, illetve a lakáson belüli rendszeres futás-tornászás) következtében rendben vagyok. Testileg és lelkileg is. Ez utóbbi most még sokkal fontosabb, mint korábban bármikor.

Nem unatkozom egy percet sem, és – a takarításon kívül, amit utálok, ám mégis elvégzem – csupa olyan dologgal foglalkozom, amit szeretek. Tanítok digitálisan (a közoktatásban és magántanítványokat is), újságot írok, sokat olvasok, filmet nézek, s egyre gyakrabban főzök és sütök. Nem kizárólag magamnak, hanem elsősorban annak a rendes, hozzám közelálló férfiembernek, aki a karanténban is a társam, és aki sok más tennivalója mellett bevásárol helyettem, sétál és beszélget velem, újra és újra megerősíti, hogy a nehézségek ellenére nagyon hálásnak kell lennünk azért, amink van.

Módos Anikó

Most is együtt vagyunk

Ismét sikerült júliusban megrendeznünk a háromnapos életmódtábort, amelyen 30-an vettek részt. Jöhettek olyan cukorbetegek is, akik nem tagjai egyesületünknek. Minden nap hőmérsékletméréssel, fertőtlenítéssel kezdődött, szerencsére mindenki egészséges volt. A szakemberektől új információkat főleg a szövődmények kivédésével kapcsolatban kaptunk. A programot szűrővizsgálatok, bemutatók színesítették. A gimnáziumi konyha előre megbeszélt étrend alapján biztosította részünkre a napi háromszori étkezést, a recepteket minden alkalommal kielemeztük, és megbeszéltük a szénhidrátértékeket. A tábor legnagyobb értéke, hogy együtt voltunk, a beszélgetések közelebb hozták tagtársaimat egymáshoz.

Augusztusban Szarvason jártunk tapasztalatcserén. Szeptemberben már nem volt foglalkozás, de voltak szűrővizsgálatok, ahová 4-5 fős csoportokban mentünk. A melanómaszűrés a vesszőparipánk, igyekszünk legalább kétévenként megszervezni az egyesület költségén. 28 fővel vettünk részt rajta, 5 fő esetében talált a főorvosasszony problémát, azóta már a műtéten is túl vannak.

Veseszűrésen is részt vettünk a kórházban. Itt is akadtak gondok, volt, aki kórházi kezelésre szorult, volt, akit további kivizsgálásra küldött az orvos, voltak, akiknek gyógyszert írt fel.

Októberben 50 fő jelentkezett gyógycipő-felíratásra. A méretvétel közben találkozhattunk, a szabályok betartásával.

Sajnos azóta csak telefonon tudunk egymással beszélni. Egyre többen érzik, hogy nekem is jó érzés, ha érdeklődnek felőlem, egyre többen keresnek telefonon. Tudomásom szerint egy tagunk esett túl a koronavíruson, elég lassú lefolyással, de átvészelte, jól van.

A vénymeghosszabbítások terén nem volt probléma, mindenki megkapta gyógyszerét, inzulinját. Egyre jobban hozzászokunk a gyógyszerek telefonon történő felíratásához, csak amikor folyton foglaltat jelez a készülék, akkor leszünk türelmetlenek.

A helyi rádión és az interneten keresztül próbálom elérni a tagságot, felhívom a figyelmet az öltözködésre, a táplálkozásra, a vitaminok fogyasztására, az immunerősítésre, a mindennapi sétára, a mozgás fontosságára.

Részt vettünk a CEOSZ által hirdetett receptpályázaton 18 fővel, az első és a negyedik helyezést egyesületünk tagjai érték el. Az Egy Csepp Alapítvány pályázatán is van nyertes pályázónk. Jelenleg részt veszünk az országos online Adventi Civil Börze adománygyűjtésén, reméljük, sokan fogják támogatni egészségnevelő munkánkat.

Buzás Sándorné

Pandémia II.

Tavasszal megtapasztaltuk, mit képes tenni mindennapjainkkal a pandémia. Ez most mégis más! Akkor ismerkedtünk, figyeltünk és felkészültünk a legrosszabbra, de sikerült ellaposítani a megbetegedések görbéjét.

Nyáron fokozatosan visszarendeződtek a pandémia előtti állapotok az egészségügyben. Az adminisztráció a régi lett, a rendelések beindultak, a kiürített osztályok visszaköltöztek. A jó időben tudtunk találkozni a szegedi egyesületi tagokkal, főként a szabadban, voltunk a Füvészkertben és kirándulni Nyíregyházán. A CEOSZ által szervezett zoomos beszélgetések, előadások és a jóga is jót tettek a közösség tagjainak.

Én is haszonélvezője voltam ennek a szabadabb mozgásnak. A harmadik kisunokám születése erre az időszakra esett. Viszonylag sokat utaztam vonaton, buszon, de minden szabályt betartottam (kivéve, amikor teljesen egyedül voltam a fülkében, nyitott ablaknál, akkor bizony levettem a maszkot vagy teljesen, vagy legalább az orromról).

Tavasszal az volt a gond, hogy miért szabadítanak fel annyi helyet a normál betegellátás rovására. Nyáron sok ember hitte azt, hogy járvány van ugyan, de ez őt nem érinti. Az őszi második roham sokkal intenzívebben érkezett. Alig győzték szabaddá tenni az ágyakat, hogy el tudják látni a fertőzötteket.

90 éves szüleim mindketten jártak a sürgősségin még a tavaszi időszakban. Megúszták. Most állandóan mondom nekik, hogy vigyázzanak minden lépésükre, mert a kicsi bajból nagyon nagy is lehet. ­Azóta egészségügyi gondjaikat fényképezve, e-mailben küldve és telefonon megbeszélve tudjuk rendezni. (Ma már minden telefonszámot elteszek, amiről felhívnak megbeszélések miatt, mert sosem lehet tudni.)

Amikor unokáimnál az óvodában találtak fertőzött óvónőt, a lányom egy-két héttel volt szülés után, apuka dolgozott, a gyerekek karanténban. Sem játszótér, sem séta, sem nagyi. Mert engem sem engedtek a közelükbe. Nem akartak kitenni a fertőzés lehetőségének sem engem, sem a dédikéket.

Folyamatos stresszben élünk. Olyan döntéseket kell hoznunk, amelyekre nem vagyunk felkészülve. Például az aktuális tünetekből kell eldönteni, hogy hívjuk-e a kezelőorvost, vagy magunk is úrrá tudunk lenni a kisebb bajokon.

Legkisebb, mégis nagyon fontos dolgom, hogy találjak egy olyan maszkot, ami nem fölül szellőzik, de szellőzik, mert ha jól zár, akkor szédülök, ha fölfelé picit is ereszt, a szemüvegem párásodik, ha leveszem, akkor a veszélyeken túl még meg is büntetnek.

Nehezen viselem, hogy tehetetlenségünkben nem teszünk mást, mint jó alaposan megkritizálunk minden döntést akkor is, ha annak az ellenkezőjét még rosszabbul fogadnánk. Mintha semmi sem múlna rajtunk. Pedig az igenis rajtunk múlik, hogy ellenségeskedéssel romboljuk, vagy szeretettel, segítőkészséggel javítjuk-e az immunrendszerünket.

Piros Ildikó