Élve vagy halva – a Kékestetőre

A Sportos Cukorbetegek Egyesületének mátraházai edzőtáborában jártam meghívottként. A társaság remek volt, éjszakába nyúlt a beszélgetés. Jómagam sajnos évek óta nem végzek rendszeres fizikai aktivitást, de némi gondolkodás után kipróbáltam magam a TRX-edzésen (teljes testtel végzett ellenállásos edzés), amelyet épp hogy tudtam teljesíteni, már ájulás határán voltam, amikor véget ért. Ezen a kis sikeren felbuzdulva a délutáni kékestetői biciklis csúcstámadásnak sem tudtam ellenállni.

Kaptam kölcsönbiciklit, klipszes cipőt, mindent. Csak egy 3,7 kilométeres hegyi szakasz, legfeljebb lassan megyek, gondoltam. A kezdeti lelkesedés a második kanyar után megcsappant, már zihálva vettem a levegőt, pedig még csak most indultunk el. Egyik edzett biciklis társam vállalta, hogy kísér a boly legvégén, láthatóan a megszokott tempójának a töredékével ment, közben gond nélkül beszélt, miközben én levegő után kapkodtam.

Az út felénél már csak az járt a fejemben, hogy miért gondoltam, hogy fel tudok menni egy csúcsra mindenféle edzés nélkül? A kísérőm folyamatosan motivált, de úgy éreztem, erőm végén járok, alig kapok levegőt. Jobb lenne, ha egyedül mennék, nem látná senki, hogy félreállok és feladom, így kevésbé lenne ciki is.

Nem láttam értelmét, hogy erőltessem, így megkérdeztem kísérőmet:

– Melyik a jobb, ha megállok 10 percre, vagy ha megyek tovább?

– Ha megállsz, nehezebb elindulni, persze te tudod. Mikor jártál karatéra utoljára?

– Több mint 5 éve.

– De fejedben megmaradt, nem?

Az utolsó kérdésére nem válaszoltam, de valamit nagyon eltalált vele. Eszembe jutottak azok az edzések, amikor hasonlókon estem át, már a kifekvés határán voltam, de valahogy mégis végigcsináltam. Sikerülhet most is?

Kedvem nem lett ugyan, de a dac beindult: meg lehet csinálni, maximum fájni fog. Mit nyavalygok, épp most tört ki egy újabb háború Örményország és Azerbajdzsán között. Ha futnom kéne az életemért, leülnék és megvárnám a halált?

Úgyhogy csak tekertem, tekertem, igyekeztem nem foglalkozni az erősödő hányingerrel meg a légszomjjal. Gondolom, még tovább lassultam, mert kísérőm már nem tudott ilyen lassan menni, így előre ment, majd lejött a lejtőn, újra megelőzött. Azzal, hogy ott volt, nem engedte, hogy feladjam. Roppant hálás vagyok neki érte.

Egyszer csak ott volt a Kékestető tábla, felfestve az aszfaltra: 500 m. Itt már csak azért sem adom fel! És jött a 150 méteres, a 100 méteres felirat, az utolsó parkoló és emelkedő, és megláttam a rám váró társaimat. Azt nem tudtam, hogy a leszállás után egyből fogok-e hányni, vagy csak később, de mindegy volt, megcsináltam, nem vallottam szégyent magam előtt.

Fotó készült, és a többiek mondták, indulás vissza.

– Még hányni sincs időm? – kérdeztem.

– Meghalni sincs idő – jött a válasz.

A hegyről legurulás már nem igényel munkát, marad a sebesség élvezete meg a büszkeség, hogy voltunk fent.

Ha nem támogattak volna, a felénél feladom. Egyedül nem tudtam volna végigcsinálni. A bátorításnak óriási szerepe van. El kell találni azt a pontot, ami segít, és akkor nagyon segít.

Köszönöm a tábor minden részvevőjének a sok segítséget és példamutatást, amit kaptam. Köszönöm a kölcsönfelszereléseket. És külön köszönöm a gyök2-vel mellettem haladó kísérőmnek, hogy lehetővé tette, hogy felérjek. Ha ezután nem kezdek el sportolni újra, akkor nagyon magamba kell néznem!

Dr. Svébis Márk