Szerző: Bóta Tímea Feltöltés dátuma: 2020.07.13.

Nem vagy egyedül

A koronavírus-krízis és a kapcsolataink

Május közepe van, a karantén ajtaja félig nyitva, ki-kiléphetünk otthonunkból – ha nem vagyunk 65 év felettiek. Számukra a „maradj otthon” továbbra is érvényes, legfeljebb nem parancs, hanem tanács. Aki felelősen gondolkodik, aki józanul óvatos, betartja a szabályt.
A vírus újra fog támadni, mondják a szakemberek, így a karanténban töltött napok nem biztos, hogy végleg véget értek. Rossz volt? Jó volt? Tanultunk belőle? A téma változatlanul aktuális. Bóta Tímea szakpszichológus tanácsait érdemes megfogadni.

Illusztráció

A koronavírus-fenyegetettség különleges lélektani helyzetet hozott létre. Jelenleg az emberek elemi érdeke, hogy ne ölelgessék, ne érintsék egymást, ne fogjanak kezet. Bújjanak maszk mögé, sőt két méter távolságnál közelebb ne kerüljenek egymáshoz. A dolgok fizikai szintje tehát a „ne gyere közelebb” – kivéve a velünk egy háztartásban élő családunkat, ahol pont a „zárjunk össze” érvényesül.

Mivel ez mindannyiunkat próbára tesz, sérülékenyebbé válhatunk, nem mindegy, mennyire vagyunk tudatosak abban, hogy megóvjuk, erősítsük a fontos kapcsolatainkat.

Mit tudunk tenni egymásért?

Aki követi a közösségi médiát, maga is megtapasztalhatta a társadalmi összefogás erejét. Mintha a fizikai elszigetelődésre adott válasz pont a közelebb kerülés lenne. Idegenek támogatják egymást a virtualitásban és a valóságban is, bevásárolnak, felajánlásokat tesznek, önkéntesnek állnak – mert az ügy, ami összeköti őket, közös. A különleges ebben az, hogy ami jó a társadalom egészének, az jó a személynek is, aki hozzájárul ehhez. A támogatásnyújtás a megküzdés egy formája, ami jelentősen növeli a személy kompetencia/kontroll élményét, csökkenti tehetetlenségérzését, így a szorongását.

Az önkéntes segítségadásról

Érdemes végiggondolni a saját erőforrásainkat: mi az, amivel hozzá tudunk járulni a nagy közös krízis megoldásához. Az ilyen helyzetben kezdetben tapasztalható eufória lendületet ad a segítőknek, de érdemes józanul is végiggondolni a saját kapacitásainkat. Hogyan tudunk segíteni úgy, hogy ne kockáztassuk sem a saját biztonságunkat, sem szeretteinkét? Mi az, amit hosszú távon is vállalni tudunk? Hogyan tudjuk testi, lelki szinten is feltölteni magunkat, hogy segítő üzemmódban tudjunk maradni?

Fizikailag messzebb – lélekben közelebb

Az ehhez hasonló, sokakat érintő krízishelyzetekben az emberek érzelmileg sokszor könnyebben kapcsolódnak egymáshoz, jobban igénylik azt, hogy kifejezzék a kapcsolat fontosságát. Az élet mulandóságának megélése mindig felértékeli magát az életet, az „embereink” pedig az életünk tanúi, rájuk nézve magunkat is látjuk.

Az elmúlt hetek semmiből előbukkanó régi ismerősei, szerelmei, Facebook-jelölései, szeretetteli üzenetek sora a bizonyíték arra, hogy nyomot hagyunk egymás életében, és tértől, időtől függetlenül fontosak vagyunk egymásnak. Ez olyan élmény, amit ugyan a krízis katalizált, de annak elmúltával erőforrássá válhat számunkra.

Érdemes lehet tehát végiggondolni, kik azok az emberek, akik segítettek minket abban, hogy a mostani önmagunkká váljunk, és akik felé hálát érzünk. Akár ki is fejezhetjük ezt. Mikor, ha nem most?

Összezárva

A családi életet áthatja egy folyamatos közelség-távolság szabályozás – azaz hogyan tudunk úgy együtt lenni egymással, hogy közben önmagunk maradjunk, és ne olvadjunk össze egy nagy masszává. „Békeidőkben” a családoknak vannak erre többé-kevésbé működőképes receptjeik: munkamegosztással, énidővel-miidővel, szokásrendszerrel. A krízis ezt nyilvánvalóan felülírta, és valószínűleg sok családnak kellett extra erőfeszítéseket tenni azért, hogy összerakjon egy új működési módot.

Alkalmazkodás

Talán könnyebb, ha tudatosítjuk, hogy a jelenlegi helyzet mindannyiunknak nehéz, és a saját nyugalmunk helyreállításával a többiekét is szolgáljuk. Ez egy olyan társasjáték, amiben bárki bármit lép, a többiekre hat, de nem léphetünk a másik helyett. Mindenki a saját mondataiért, hangsúlyaiért, indulataiért felelős csak – de azért felelős.

Család gyerekekkel

Ne felejtse el, hogy a gyerekei éppen azt tanulják ebben a helyzetben, hogyan kell krízist kezelni, és sokszor az a legnagyobb tanulás nekik, ha látják, hogy a kezdeti káosz hogyan alakul renddé. Fontos hangsúlyozni, a gyerekeknek érzelmileg elérhető szülőkre van szükségük, sokkal inkább, mint tisztaságra és rendes lakásra. Nem mindegy az sem, milyen korú gyerekkel van összezárva, hogy egy kisiskolás várja, hogy segítsen neki az online órájára odaérni, vagy egy kamasz csapja be az orra előtt az ajtaját az érdeklődésre, hogy halad.

Figyelembe kell venni, hogy a karanténtól függetlenül hol tart a család, ennek szűrőjén át kell értékelni a történteket. Ennek az összezártságnak nagyon sérülékeny pontjai a gyerekek, mert elszakítva a kortársközösségeiktől „túl nagy dózisban” kapják a szüleiket. Érdemes figyelni, hogy hol tudjuk őket „békén hagyni”, hol tudunk lazítani a velük kapcsolatos elvárásainkon, hogyan tudunk minél kevesebb feszültséget okozni nekik.

Amiben vagyunk, az egy folyamat

Teljesen rendben van, ha hullámzik a hangulata, mert napról napra újra kell alkalmazkodnunk. Nem látszanak a konkrétumok, hogy meddig tart, ki mikor hová utazhat, jön-e új hullám, mikor lesz vakcina. Tele van a fejünk kérdésekkel, és a lelkünk ezek megválaszolása nélkül próbálja magát átküzdeni a napokon. Nagyon hasonló folyamat ez, mint amikor elveszítünk valakit. Mi a régi, többé-kevésbé kiismerhető világunkat veszítettük el, és azt gyászoljuk. Az új épülget, de csak halványan. Ebben a folyamatban helye van a kezdeti lelkesedésnek, erkélyről éneklésnek éppúgy, mint annak, hogy hosszú hetek után beüt a karantén-fáradtság.

Legyen magával megengedőbb!

Fontos megtalálni az egyensúlyt az „ezt és ezt szeretném” és a „most erre és erre vagyok képes” között. Talán önt is megcsapta a közösségi médiából áradó teljesítménynyomás, miszerint, ha nem süt kenyeret, vagy nem tanul meg valami új készséget – azaz nem hatékony ebben a helyzetben is –, akkor elbukott a karantén-teszten.

Nagyon különbözően éljük meg ezeket a heteket, és ez teljesen rendben is van, mert mindannyian teljesen más történetben vagyunk. Egészen más végigcsinálni a karantént egy erkélytelen panelban három gyerekkel, mint egy kertes házban. Más, ha anyagilag biztonságban van és más, ha a megélhetésért aggódik. Fontos, hogy legyen bennünk elfogadás saját magunk felé, amibe az is belefér, hogy kínlódunk ebben a helyzetben, és az is, hogy attól ugrik össze a gyomrunk, hogy egyszer visszaáll majd az élet a megszokott kerékvágásba. Minden megélés érvényes, nincs kötelező optimizmus és kötelező szomorkodás sem. Amit érez, pont arra van szüksége.

Végezetül még valami

Ennek egyszer vége lesz, és amikor visszagondol, ott lesz a történetben a sok „ember”, ahogy üzenetet ír, Zoomon mosolyog bele pixelesen a kamerába, aki virtuálisan vagy valójában is megosztja a karanténját. Nem vagyunk egyedül.

szerzo

Bóta Tímea

tanácsadó szakpszichológus, kurátor
MentaPro Alapítvány
Elérhetőség: bota.timea@mentapro.hu

 

Megjelent a diabetes2020/3. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!