Szerző: Módos Anikó Feltöltés dátuma: 2020.04.09.

Bárcsak újra megölelhetnénk egymást!

Üzenet a karanténból

Illusztráció

Immár tizedik napja vagyok karanténban cukorbetegként, s fogalmam sincs, meddig tart még ez a borzalom! Én magam határoztam így, mert rettegek attól, hogy bármilyen tünet vagy fertőzés miatt (amelyekkel szerencsére nem rendelkezem!) kórházba kerüljek. Nem azért, mert nem bízom azokban a remek orvosokban és nővérekben, akik emberfeletti erővel igyekeznek helytállni, hanem a korábbiaknál is jobban félek a magyar egészségügy sérülékenységétől és túlterheltségétől.

Több mint negyven éve vagyok diabéteszes, miután kiderült, hirtelen és váratlanul át kellett állnom az inzulinozásra, a diétára, a korábbiaknál is fegyelmezettebb életre. Hittem abban, hogy az orvosok és a szüleim segítségével, valamint saját pozitív hozzáállásommal kezelhető lesz ez az állapot, s – hála istennek és a hozzám közelállóknak – így is lett! Most azonban, amikor a koronavírus okozta világjárvány átrajzolja mindennapjainkat, az első, ami eszembe jut: a bizonytalanság. Fogalmunk sincs, mi következik még, meddig tart, hány áldozatot követel Magyarországon és a világon, s mindez hogyan hat a családunk, a rokonaink, a barátaink életére, s nem utolsósorban a cukorbetegségünkre.

Az egész azzal kezdődött, hogy március 16-án az öcsém (aki családjával együtt egy Budapest közelében lévő településen él) azt üzente: „Legyen otthon elegendő inzulinod és stixed!” Azonnal írtam a háziorvosomnak, aki „fellőtte a felhőbe” a recepteket. Ezt követően – miután egyértelmű volt, hogy én bizony itthon maradok – ismét telefonos segítséggel megkértem egy gyógyszerész ismerősömet, aki a szemben lévő házban lakik, hogy hozza haza az életmentő „csomagomat”. Azóta is hálás vagyok nekik!

Át kellett gondolnom, van-e elég ennivaló, olyan alapanyag, amiből főzni lehet, akár heteken át. Szerencsére a hozzám közelálló, megbízható férfiember (akinek és akiért szintén hálával tartozom) ezt is gyorsan megoldotta. Kezdődhettek hát a hétköznapok a karanténban.

Ami a munkát illeti, szerencsésnek mondhatom magam. Középiskolai tanárként nagyon rövid idő alatt átálltam a távoktatásra. A diákok – akik eddig is a digitális világban éltek – örülnek ennek a lehetőségnek, lubickolnak benne. Az értelmesebbek élvezik, hogy szabadon beoszthatják az idejüket, határidőre feltöltik az elkészített feladatokat, a végzősök megoldják az érettségihez kapcsolódó szövegértéseket, műelemzéseket. A délelőttöket és a délutánok egy részét tehát a laptop mellett töltöm, és nagyon élvezem. Bár nagyon fontosnak tartom a személyes találkozásokat, az írásbeli kommunikáció sem áll távol tőlem. Sokat „beszélgetek” a diákjaimmal, és természetesen folyamatosan tartom a kapcsolatot a családtagjaimmal és a barátaimmal. Ezzel telik a nap jelentős része.

Furcsa és nagyon fájó, hogy nem láthatom a szüleimet, akikkel – a járvány miatt – kizárólag telefonon beszélhetek, igaz, naponta többször is. Szokatlan, hogy nem találkozhatok a barátaimmal, barátnőimmel, akikkel korábban gyakran társasoztunk, megittunk egy kávét vagy egy pohár bort. Szomorú vagyok amiatt, hogy Budapesten élő Fanni lányom sem jön haza egy ideig miattam és a nagyszülei miatt.

A kényszerű itthon-maradás közben persze rendszeresen mérem a cukromat, és időnként tornászom is egy keveset. Találtam a nappali könyvespolca alatt két súlyzót, s elhatároztam, hogy azzal „akciózom” időnként. Hátha jobban nézek majd ki a karantén után, mint előtte. Annak érdekében pedig, hogy időnként levegőn is legyek, a hozzám közelálló, megbízható férfiemberrel sétálunk a társasházunk mellett lévő réten (ahol rajtunk kívül senki se jár). Ilyenkor mindketten maszkban vagyunk, és két méterre egymástól bandukolunk – mint egy rossz álomban. Az jár az eszünkben, hogy bárcsak vége lenne már ennek a borzalomnak! Hogy újra találkozhassunk a szeretteinkkel, megölelhessük egymást, utazhassunk úgy, mint régen, beülhessünk egy kávézóba, és nevethessünk, szerethessünk, örülhessünk annak, hogy élünk.

Aki ismer, tudja, hogy alapvetően optimista, derűs nő vagyok, akit a szeretet és az őszinteség vezérel. A koronavírust megelőző időszakban voltak ebből gondjaim a munkahelyemen, azok miatt, akiknek nem jutott osztályrészül a boldogság. Nehezen hittem el, hogy ilyen gonosz is lehet a világ. Születésem óta harmóniában élek, hiszek abban, hogy a szeretet felülírja a gyűlöletet, és soha nem kerülhet ki győztesen a rossz.

Van jó oldala is ennek az egésznek: kiderülhet, hogy mégiscsak a pozitív értékek az irányadóak. Egy olyan világban, ahol nagyon sokan elfelejtettek őszintén szeretni, egymásnak segíteni, másokkal és magukkal törődni. Időt és figyelmet áldozni a családtagjaikra, barátaikra. Ahol az anyagi javak legtöbbször felülírták a belső értékeket. Most, a karantén ideje alatt – a tűnődésen túl – van időm olvasni, zenét hallgatni, filmeket és színházi darabokat nézni. És – ahogy másoknak is – átgondolni az életemet. Miközben mérem a cukromat, figyelek a diétámra, és mozgok is egy keveset. Mert ez a legfontosabb! Hogy testi-lelki egészségben túléljük ezeket a heteket, hónapokat (?). S utána megpróbáljuk újult erővel folytatni az életet.

Módos Anikó

Megjelent a diabetes2020/2. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!