Sportos cukros sítúrázik
A sítúrázás Magyarországon még nem mindenki számára ismert, öszvér-sport: a sífutás és a lesikló síelés keveréke. Sítúrázással, saját erővel igen nagy szinteket tudunk legyőzni, hegyeket meghódítani. Sífelvonó nélkül síelhetünk bárhol, ahol hó van, egy „fókaszőrmét” ragasztunk a lécek talpára felfelé. És természetesen hegy kell hozzá.
A sítúrázás jótékony hatással van a vércukorszintre. Jártasságot igényel mind felfelé, mind lefelé menetben, de míg a lesiklás a megszokott módon történik, a felfelé haladáshoz külön technika elsajátítása szükséges. A felszerelés részben eltér a klasszikus síeléstől.
Magam inzulinpumpás-szenzoros vagyok. A pumpát két éve, a szenzort pár hónapja használom. Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy a lehető legkevesebb vércukor-süllyedéssel, vagy akár anélkül is végig lehessen csinálni egy extrém túrázós hétvégét. Azzal, hogy magam programozom a bázisinzulin mértékét, szinte hozzáadott inzulin nélkül lehet nagy teljesítményt produkálni, jelentős vércukoresés nélkül.
Havat szopogattam
A magashegyi túrának nemcsak résztvevője, hanem társszervezője és sofőrje is voltam. Péntek hajnali 3-kor indulás és vasárnap éjfél után hazaérkezés. A távolság 650 kilométer.
Az első nap volt a leghosszabb, hajnali indulás, hosszú út, korai reggeli a lehető legkevésbé ideális szénhidrátokkal. Spar kolbászkrémes croissant és kakaós csiga. A 70 gramm szénhidráthoz beállított inzulin mellett is a 15 körüli tartományban járt a cukrom. Ezt inzulinnal korrigáltam még az úton. A parkolóban, amikor kialakítottuk a végleges cipelni való hátizsákokat, már 10 alatti értékeket jelzett a szenzor.
A magashegyi öltözéken, biztosítási eszközökön (beülő, hágóvas, karabinerek, hevederek, kötél stb.) kívül még háromnapi élelmet is magunkkal vittünk. Az én esetemben ez több mint 16 kilós hátizsákot jelentett, úgyhogy csak másfél liter vizet vittem, azt is egy hígabb izotóniás bekevert formában. Ennél több vízre van szüksége a diabosnak, ezt folyamatos hószopogatással pótoltam.
Bivakház
Este három órán át fejlámpával kerestük az esti szálláshelyünket, a kis bivakházat és magát az utat. Ezeket a házakat kifejezetten hegymászóknak telepítik a hegyekbe, bekészített tüzelővel, teli gázpalackokkal, gázrezsóval, edényekkel, evőeszközökkel, poharakkal és némi snapsszal. Az ágyakban tiszta pokrócok várnak és úgynevezett „hüttezsák”, amely elég az alváshoz. A naplóbejegyzések tanúsága szerint a szállásunkul szolgáló bivakházat téli túrán az elmúlt húsz évben összesen négyszer keresték fel.
Figyelni kellett arra, hogy az épp esedékes szenzorkalibráció vércukormérővel már közel szobahőmérsékleten történjen. Nagy tanulsága az útnak, hogy a vércukormérő tesztcsík extra párás körülmények között „elhasználódik”. Szerencsére volt a készletemben zárt dobozban levő tesztcsík is, és azzal tudtam késő este kalibrálni. Az ilyen nagy terheléseknél az a tapasztalatom, hogy az éjszakai hipót nem csak magasabb esti vércukorral, hanem izotóniás ionpótlással lehet hatékonyan megelőzni.
A téli túrákon a magammal vitt pluszinzulinkészletet „test-táskában” magamon viszem, és abban is alszom. Különben megfagy a hátizsákban. Amikor levetkőzöm, leginkább egy EKG-s terminátorra hasonlítok.
Diabéteszemnek köszönhetem
Lassan huszonöt éve vagyok intenzív inzulinos diabos. A 182 centimhez 92 kilogramm a súlyom. Napi 250 gramm szénhidráton élek, és hetente legalább háromszor sportolok. Kétszer futok, egyszer teniszezem egy minimum kétórás egyénit. A hétköznapokban, amikor az időjárás megengedi, kerékpárral járom a várost, és négy lány apukájaként a hétvégéket kirándulásokkal töltjük. A sítúrázás a kedvencem, ha kis hazánkban végre havazik, akkor bejárom a középhegységeinket, a Mátrát, a Börzsönyt, de nem ritkán a Budai-hegyeket a léceimen.
A fiatalságom, a lendületem jócskán köszönhető a diabéteszemnek. Furcsa, de hálás lehetek, hogy „rákényszerít” a sportra, a táplálkozásra való odafigyelésre. A korosztályomban ez a hendikep már inkább előny.
Légár Balázs
