60 éves „gyerekek”

Éppen a legnagyobb rohanásban voltam. Arra vágytam, hogy végre menjünk el pihenni valahová, mert itthon nem lehet leállni. Le is foglaltunk pár napot, mert nem akartam teljesen kikészülni, és vártam az indulást.

Teltek a napok, jött a koronavírus terjedésének egyre aggasztóbb híre és az azokra történő reagálások – egyelőre külföldön. Háziasszonyként kezdtem átgondolni, mire lehet itthon szükség a hosszabb távú önellátáshoz (városi lakás, kicsi spájz). Végiggondoltam az élelmiszereket, a gyógyszereket, a segédeszközöket, hogy legyen itthon minden, de ne halmozzak fel később felhasználhatatlan mennyiséget.

Csakhogy nem ketten vagyunk a párommal, hanem van még három 90 év feletti szülőnk is. Náluk a meggyőzéssel kellett kezdeni, hogy ne menjenek sehová, majd mi szállítunk mindent. Nem volt egyszerű, de ma már csodálatosan feltalálják magukat. Ők átéltek egy háborút, több válságot. Miután elfogadták, hogy életükben jött még egy ilyen időszak, átgondolták, mi kell nekik, és kezdtük elölről a beszerzést. Igaz, a receptek kiváltásától az orvosi ellenőrzések átszervezéséig akadt teendő, de megoldottuk az egészségügyi dolgozók odaadó segítségével. Gond még az, hogy mivel mi kint járunk boltokban, gyógyszertárakban, hogyan tudjuk őket a legkisebb fertőzéstől is megóvni. Biztosíték nincsen, de mindent megteszünk.

A párommal mindketten betöltöttük a 60-at és rendelkezünk egy-két krónikus betegséggel. Tehát nekünk már el kellene fogadni a gyerekeink segítségét. Hmmm! A három gyerekből kettő külföldön, a harmadik innen 180 kilométerre őrzi a kicsi unokáinkat.

Megszerveztük, mikor, kihez, miért megyünk. Útközben jó látni, hogy az emberek – nagyon pici kivétellel – felelősséggel viszonyulnak egymáshoz. Nincs tülekedés, türelmesen várnak – még hóesésben is. Igaz, a kijárási korlátozás legelején vagyunk, de milyen jó lenne, ha ez végig így maradna! Talán segítene, ha gyakran eszünkbe jutna az az ima, amelyet ugyan nem tudok pontosan idézni, de a lényege:

Adj erőt Uram, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót!
Adj türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant!
Adj bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni köztük!

A többi nap pedig a miénk. Olyasmikhez foghatunk, amire eddig nem volt időnk. Például igazi kovászos kenyeret sütöttem. Nem olyan, mint nagyanyáink kenyere volt, de finom. Vagy meghallom az óra ketyegésében azt a régi békét, amit a nagyszüleink nagyon nehéz életében az este jelentett, amikor elcsöndesedett minden, véget ért a tevékeny nap. Azt hiszem, ezt újra meg kell találnunk, mert szétesünk attól a rohanástól, aminek nem biztos, hogy van értelme.

Az életünk ugyan aktív „gyermeki” státusban zajlik, elgondolkodtam – a média híreit hallgatva – azon, hogy ha engem elérne a fertőzés és a szövődményei elvinnének, hogyan mondaná be a rádió? „Elhunyt egy újabb idős ember, akinek voltak más krónikus betegségei.”