Kihívás vagy probléma
Érdekes könyvet olvastam a közelmúltban Orvos-Tóth Noémi pszichológustól, a transzgenerációs traumákról. Magyarul ez azt jelenti, hogy a nagyszülők, dédszülők életében történt tragédiák az unokák életét is befolyásolják, akkor is, ha nem tudnak a konkrét eseményről.
Nem azonos a két gondolat, csak hasonló: a 41. oldalon olvasható levél jutott eszembe. Rendszeres debreceni tudósítónk, Pintérné Nagy Erzsébet mesélt arról, hogy tinédzser unokája cukorbeteg lett. Gyakori, hogy egy családban többen vannak, nemcsak a helytelen táplálkozásból, nem megfelelő életmódból adódó 2-es típusúak, hanem a „derült égből villámcsapásként” jelentkező 1-es típusú diabéteszesek is. Ilyen családokban könnyebb az elfogadás, kevesebb az új ismeretanyag, gyorsabb az alkalmazkodás. (Érdekes momentum e beszámolóban az elmúlt évtizedek technikai változása. Erzsébetnek annak idején vércukormérője sem volt, unokája már szenzort használhat.)
Orvos-Tóth Noémi könyvében olvastam azt is, hogy mi a különbség a probléma és a kihívás között. Fiatal koromban nem használtuk a kihívás szót, manapság gyakran hallani, olvasni. Számomra eddig szinonima volt a két kifejezés, hiszen megoldandó feladatot jelentenek. Kiderült, nagy különbség van a jelentésükben.
Történik velünk valami, s ha kihívásnak nevezzük, „mozgósítjuk az erőforrásainkat és keressük a megoldásokat, ezzel szemben, ha problémának látjuk, akkor vonakodva, feszülten vagy lemondóan állunk hozzá… A kihívás sejtszinten is serkent, felvillanyoz, míg a probléma szó használata inkább a stressz-szintet emeli meg.”
A szavaknak mágikus erejük van, tehát mostantól változtassunk használatukon! A diabéteszre kihívásként tekintsünk, ne problémaként! Ne áldozatok legyünk, eleve legyőzöttek – már a diagnózis pillanatában –, inkább fogjuk fel úgy, hogy alkalmazkodnunk kell az új körülményekhez.
Harminc kilométert lefutni makkegészségesen is kihívásnak számít, diabétesszel sem nehezebb – mondják, akik végigcsinálták –, csak tudatosan kell rákészülni. (E számunkban is olvashatnak bravúros sportteljesítményekről.) Aki erre képes, akár cukorbeteg, akár nem, kiérdemli a tiszteletemet. De ha cukorbeteg, akkor külön elismerés jár a bátorságáért és azért, mert a teste mellett a lelkét is megedzette. Nem tartja magát betegnek, nem problémaként, hanem kihívásként tekint diabéteszére.
Mi, akik nem futunk harminc kilométert – valószínűleg egyet sem –, példaképként tekinthetünk azokra, akik futnak ennyit. Nem a táv hossza, még csak nem is a futás ténye miatt. Azért követendő példáink, mert életüket a diabétesszel együtt teljessé tudják tenni.
Herth Viktória
