Szerző: Herth Viktória Feltöltés dátuma: 2020.02.22.

„Nézzen rám, és tanuljon belőle!”

Bözsi néni bölcsessége

Az 1994/1. számban megjelent cikk 25 éve készült, Bözsi néni már 15 éve nincs köztünk – én mégis jól emlékszem rá, pedig csak egy alkalommal találkoztunk. A kis bakonyi faluban élő néni saját kárán megszerzett tudása, megszenvedett bölcsessége, minden baj után felragyogó életszeretete sokszor eszembe jutott…

Illusztráció.

Vendégségben jártam a kicsiny faluban, s amikor megtudták, mivel foglalkozom, gyorsan intézkedtek vendéglátóim, hogy másnap újabb vendégségbe menjek: Bözsi nénihez. A falu egy csendes utcáján sétáltam végig, a fehérre meszelt ház előtt már tudtam, igazuk lehet a küldőimnek, kedves, aranyos asszony Bözsi néni, látszott ez nemcsak a házon, hanem a kiskerten is, vidám volt, tarka.

A kapu nyitva, sőt a ház ajtaja is. Látszik, ide nem ért el a nagyvárosi bűnözésnek árnyéka sem. Vagy csak Bözsi néni hiszi ezt?

– Ugyan kedves, ide csak hozhatnának, elvinni nincs mit, én nem tartok ezreseket a szalmazsákban. De csak azért – teszi hozzá nevetve –, mert nincsen szalmazsákom.

Az apró szobában ragyog minden, a csipketerítők vakítóan fehérek. Az asztalon a kávéscsészék odakészítve, s a cukortartó mellett apró doboz, benne cukorpótló. Igen, Bözsi néni cukorbeteg, ezért látogattam meg.

– A butaságom áldozata vagyok – mondja, miután elhelyezkedtünk a fotelekben. – Úgy kell nekem, megérdemeltem a sorsom. Átkozódtam is sokáig, magamat átkoztam, a világot is, sőt még megboldogult férjemet is, aki annak idején sokat szidott, de nem eleget, úgy látszik. Haragban voltam az egész világgal, de haraggal nem lehet élni. Beletörődtem hát végül, de sok könnyáztatta óra volt ennek az ára.

Bözsi néni most csaknem hatvanéves. Ötven volt, amikor levágták a bal lábát.

– Duci volt a mi családunkban minden asszony, nagyanyám is, anyám is, meg a testvéreim. Mit törődtem hát azzal, hogy csaknem harminc kiló rajtam a fölösleg? Dolgoztam sokat, kellett az étel. Meg szerettem az édességeket nagyon. Hogy én milyen kelttésztákat tudok sütni! Krémeseket, habosakat is. Ma már csak az unokáknak sütök, le nem nyelnék egy falatot sem belőle.

Alig múltam harminc, amikor az orvos azt mondta, ne egyek édességet, mert cukros vagyok. Jó, nem ettem. Legalább egy hónapig. Aztán jött egy ünnep, én sütöttem és ettem is bőven belőle. Múltak az évek. Tudja, kedves, akkoriban nem úgy volt ám, mint most. A maguk lapjából tudom, milyen messzire ment a tudomány, mennyi mindent tudnak most az orvosok, nem annyit, mint akkoriban. De az én bajomnak nem a tudomány az oka, hanem én magam. Amikor már komolyan mondogatta a doktor, hogy baj lesz, akkor sem figyeltem rá. És látja, ez lett a vége. Nem sokkal azután, hogy eltemettem az uramat, eltemethettem a lábamat is.

Fényképalbum kerül elő, benne az ünnepi mosolyú fiatal pár képe, valóban, igaza van Bözsi néninek, szép pár voltak hajdanán.

– Szegények voltunk, bizony annak idején szalmazsák volt, sőt, az első hónapokban nem is igen volt más. Aztán egyre gyarapodtunk, dolgoztunk mind a ketten. Napszámban, téeszben, háztájin, kertben. Jól megvoltunk, nem panaszkodhatom, rendes ember volt az uram. Nehéz volt megszokni egyedül, s ráadásul nemsokára kezdődött bajmolódni a lábam. Addig-addig, míg a kórházban kötöttem ki, s azt mondták, vagy a lábam, vagy én. Mondtam, vigyen el engem mind a két lábammal együtt a kaszás, de hát a doktoroknak az a dolguk, hogy megmentsék az embert. Őket is szidtam eleinte, miért nem hagytak meghalni?

– És a gyerekei?

– Óh, ők folyton látogattak, és hárman négyfelé akartak vinni, mind azt mondta, menjek hozzá. Az egyik Pesten él, a másik is városban, a harmadik meg az anyósánál lakik, oda második vénasszonynak csak nem megyek! Pesten meg mit kezdjek egész nap a lakásban? Nézzem a szemben lévő ház falát? A fiamhoz sem akartam menni, ő is, menyem is egész nap dolgozik, a gyerekek élik a maguk életét, mi keresnivalóm van náluk? Maradok inkább a saját vackomban.

– De hát egyedül élni, így, nehéz lehet.

– Van nekem két lábam, már ez is az enyém – mutat huncutul a műlábára. – Tudja, kedves, messze tűnt már az az ostoba átkozódás. Aki társalgott a halállal, az tudja, mit jelent az élet. Odalent sosem süt a nap, nem nyílnak virágok és nincsenek gyerekek sem ott, akik hancúroznak. Ennyi öröm mellett mit számít, hogy nem tudok már szaladni az utcán, és a keringőzés sem megy olyan fürgén.

Már megint nevet, szinte látom, amint elképzeli magát keringőzve, csillogó ruhában.

– Tudja, én már nem sajnálom magam, voltam én bálban. Meg előnye is van ám annak, hogy mindig itthon vagyok. Megtalál, aki csak keres. S hál’ istennek, keresnek sokan. Ne vegye dicsekvésnek, de szeretnek engem, úgy hiszem. Jön ide öreg és fiatal, tudom én a faluban szinte mindenki gondját, baját, elmondják, pedig hát segítséget nem remélhetnek. Mit tudok én adni?

Nem válaszolok, pedig tudom a választ: figyelmet, törődést ad Bözsi néni a hozzá fordulónak, jókedvet és harmóniát, ami a szeméből a másikra sugárzik. S aki belenéz e szép barna szempárba, megtöltődik türelemmel, némi bölcsességgel.

– Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondja suttogó hangon Bözsi néni. – Ha úgy viselem, nehéz, ha így, könnyebb a másénál. Ilyen egyszerű ám ez, tudja? A szomszéd faluban egy gyerek lett cukros. Üzentem is az anyjának nyomban, hogy beszélni akarok vele. Eljött, leültettem, rendszeresen jön azóta is. Mondtam, ha kell, szíves szóval, ha kell, szigorral, de ügyeljen arra, hogy a gyerek azt tegye, amit kell. Nézzen rám, és tanuljon belőle!

Aztán azt is megtudtam nagy nyomorúságomban, hogy milyen jók az emberek. Az első tavaszon, mikor ásni kellett volna a kertet, bizony csak sírdogáltam, hogy mi lesz a virágaimmal. Jön át a szomszéd. Még az urammal rúgták össze a port, alig is beszéltünk egymással azóta. Átjött s azt mondta, felásná a kertemet. Eltemette az urammal együtt a haragot, vagy a szánalom költözött belé? Azóta, amikor az unokáknak sütök, viszek át neki is pár szemet a tésztából.

Fekete cica somfordál a lábaimnál, hűsölni jött be a szobába vagy vizitálni?

– Ne szemtelenkedj! – mordul rá a gazdaasszony, majd hozzáteszi: – Nálam ma már ez a jószág is diétázik. Nincs itt zsíros étel, nincs koleszterin, és a szénhidrát csak számolva. Na, ugye kitanultam a dolgot? Van egy angyali nővérke itt a rendelőben, ő maga is megtanulta, és engem is megtanított, mit kell csinálnom, hogy újabb baj ne legyen. Betartom én már azt is, hogy mikor eszem. S komolyan mondom, ez a taknyos – mutat a széke körül sündörgő macskára – pontosan tudja, hogy mikor fogok enni. Megszokta már ő is az elmúlt években.

Látszik Bözsi néni szemén, a fájdalmat nem engedi felbukkanni. Talán csak pillanatnyit késik a megszokott huncutság a mosolyában:

– Korábban kellett volna, a fránya macskájának!

Herth Viktória

Megjelent a diabetes2019/6. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!