Feltöltés dátuma: 2019.11.13.

Neked mi ad erőt?

Az út maga a cél, avagy hogyan lettem diet man, aztán ironman

14 éve 1-es típusú diabétesszel élek. Szándékosan fogalmaztam így. Bár nem tagadom a betegségemet, kezdettől egyfajta állapotként próbálom megélni. Ez az állapot persze sok kényszerűséget szül, mint az inzulinkezelés vagy a diéta tartása. Arra is hamar rájön az ember, hogy a rendszeres testmozgás nagyon sokat segít a megfelelő vércukorértékek kialakításában és azok szinten tartásában. A mozgás számomra öröm, így az állapotom miatti kényszerek közül a sport rögtön a hobbimmá vált. De hogy stílszerű legyek, ne fussunk ennyire előre!

Illusztráció.
Illusztráció.

Születésnapi ajándékom

2005 novemberében, 35-dik születésnapomra kaptam a diagnózist az ország egyik legjobb szakemberétől, akihez háziorvosom küldött, miután az éppen aktuális Egy csepp figyelem kampányt kihasználva kora reggel egy oktogoni patikában 25-öt mértek. Igaz, előző este tokaji aszú kóstolón voltam.

Amiért munkába igyekezvén betértem a patikába, az az egyébként kikezdhetetlen magabiztosságomat és lazaságomat lassan megingató, a betegség klasszikus tüneteinek akkor már egy hónapja tartó jelentkezése volt: állandó szomjúság, 10 kg fogyás, viszkető bőr, romló látás.

A betegségről semmit sem tudtam a szokásos „cukros a nagyi, nem ehet sütit” közvélekedésen túl. Elég megdöbbentő volt tehát az életerős, sportos, az életet nagykanállal zabáló fiatal egómnak, hogy mostantól – jó eséllyel földi léte végéig – egy krónikusan beteg szervezetbe kényszerül.

A betegség kialakulása előtt alulról súroltam a 80 kg-ot, ami 180 cm-es magasságommal még éppen a normális felső határán van. Ezt a fogyás egyszer s mindenkorra megoldotta, az évekkel későbbi megerősödés és izmosodás óta is tartom a 73 kg körüli „versenysúlyomat”, igaz, ez nem túl nehéz feladat a napi 170 grammos szénhidrátdiétával, amelyre rögtön állítottak, és amit azóta is szigorúan betartok, azaz betartanék, ha nem sportolnék. A kalóriaadatokkal soha nem foglalkoztam, azt hiszem, esetemben nem is kell.

5 év helyett 12

Egyre csökkenő mennyiségben adva 2006 nyarára oda jutottam, hogy már alig adtam magamnak inzulint. Persze, honey moon időszak, mondták az orvosok, egy-két év, szerencsés esetben 3-4, de elfogy majd a saját inzulin, a kissé túlbuzgó T-sejtek felzabálják a béta-sejtek utolsó kis ellenálló szigeteit is, egyre nagyobb lesz az igény az utánpótlásra, és végül marad a kívülről beadott.

Így is lett, de esetemben a várt és jósolt maximum 5 év helyett 12 évet kellett várni a T-sejtek végső és erkölcsileg eléggé el nem ítélhető győzelmére (mondjuk várta a fene!). 2017-re „fogyott el” a saját inzulinom teljesen, addigra nem maradt egyetlen inzulintermelő béta-sejtem sem.

Persze, bízom abban, hogy titkon, mint valami máig harcoló II. világháborús japán alakulat a dzsungelben, mondjuk a szépen őszülő hajszálaim tövében megbújik néhány osztag, és csak arra várnak, hogy klónozással, 3D nyomtatással, vagy egyéb ördögi tevékenységgel megsokszorozódva átvegyék újra a hatalmat vércukor-szabályozásom felett. Szívesen átadom nekik.

5 év helyett 12, amit én egyértelműen a sport hosszú és rövid távú jótékony hatásainak tulajdonítok, és ezt orvosaim is megerősítették.

E nem rövid bevezető után, amelynek szükségessége talán nemcsak a saját grafomániám, hanem a továbbiak megértése miatt is indokolt lehet, rátérek a sport és cukorbetegség általam megélt viszonyára, amely gyakran viharos, amolyan „Héja-nász az avaron” vagy „se veled, se nélküled” kapcsolat. De e viszonyt megfigyelő tanúként és egyben szenvedő alanyaként továbbra is bízom benne, hogy megérik minimum az aranylakodalmukat.

Az első 1,5 kilométer

A sport a diagnózis előtt is szerepelt az életemben, átlagos mértékben. Heti két úszás, hétvégén egy foci. Fiatalon a kicsit nagyobb terhelést a sporttagozatos általános iskolai edzéskényszer és a gimnáziumi évek alatti néptánc jelentette, amit bőségesen ellensúlyozott a fiatal felnőttkor hedonizmusa, mondhatni minden este. Ezt próbáltam viszonylag következetes és egészséges táplálkozással, valamint a már említett heti három óra hobbisporttal ellensúlyozni.

A betegség kialakulásának harmadik évétől egyre többször tapasztaltam, hogy hiába adom az inzulint, tartom a diétát, a reggeli csúcson mért vércukorértékek kezdenek megugrani, és ugyan nem tartósan, de akkor még számomra kellőképpen idegesítő szinteket mutatni. Valamelyik cukorbetegeknek szóló könyvben olvastam a mozgás hasznosságáról, és egy őszi este a tőlünk két buszmegállónyira lévő videotékába gyalog mentem fel filmért, majd vissza (lejtős utca) hazafutottam. Lehetett vagy 1,5 kilométer, de ennyit utoljára gimnáziumban futottam, és azt sem utcai cipőben. Emlékszem, egészen frenetikus hatású volt, hogy milyen gyorsan és hatékonyan érek A-ból B pontba, és az ezután mért vércukorérték is elég meggyőző volt, hogy másnap felhúzzam a focicipőm, és kimenjek a Margitszigetre életem első körét lefutni.

Ezen reggel előtt a gimnáziumi mezei futóversenyek, Cooper-tesztek határozottan pokolba kívánt, légszomjas, rekeszizom-szúrós szenvedéseit jelentette számomra a futás, el is könyveltem, hogy futni eredendően szenvedés, rossz élmény, ráadásul még ostobaság is.

Gondolhatjátok, micsoda meglepetést okozott, hogy nem kellett megállnom egyszer sem, és lihegve ugyan, de lefutottam egyben a Sziget-kört. A második meglepetés akkor ért, amikor a telefonom stopperével mért időt friss örömömben megosztottam az akkor már évek óta futó barátommal, aki hitetlenkedve fogadta, hogy 25 perc alatt megvolt a kicsit több mint 5 km. Nekem fogalmam sem volt, hogy ez jó vagy rossz tempó, csak örültem, hogy nem szúr az oldalam, és hogy nem kellett megállnom. Szerinte – egy 38 éves kezdőhöz képest – elég jó köridő volt. Ma már én is ezt mondanám másnak hasonló helyzetben.

Illusztráció.

Triatlon

Harmadnap megvettem az első futócipőmet, fél év múlva lefutottam az első félmaratont, egy év múlva a maratont, de ami a legfontosabb: a reggeli vércukorértékek már nem magasak, inkább alacsonyak. Tehát 2008 óta sportolok rendszeresen és intenzíven, majd a futás, a félmaratonok, maratonok, terepfutóversenyek után pár évig a triatlonba is belekóstoltam. Diabéteszem egyértelműen a legfőbb motivációm volt az ironman-táv (3,8 km úszás, 180 km kerékpározás, végül 42,2 km futás, azaz egy maraton) teljesítéséhez, amit 2016-ban 12 órán belül sikeresen abszolváltam.

A felkészülés során 5 hónapos, igen intenzív edzéstervet kellett teljesítenem, a csúcsterheléses időszakokban heti 15-16 órás edzésmennyiséggel, olykor napi három edzéssel. Ez idő tájt már nagyon sokat és sokszor gondoltam arra, hogy példám és történetem másokat is inspirálhat. Ha csak egy cukorbeteg kezd el futni, sportolni emiatt, már megérte. 2018-ban csatlakoztam a Sportos Cukorbetegek Egyesületéhez, és mivel a céljaikkal egyetértek, mi sem természetesebb, hogy az idei Vivicittán futónagykövetként is támogattam munkájukat, gyűjtésünk eredményeképpen az egyesület 50 vidéki orvosi rendelőbe juttathat el Diabétesz Alap Szűrőcsomagot.

Tapasztalatokból tanulni

Fontos még megemlíteni, hogy alapvetően azóta is délelőtt edzek, és bár már nem készülök triatlon versenyekre, mindhárom sport jelen van az életemben. Reggeli után egy órával indulok, és természetesen az adott sporthoz, edzésidőhöz, intenzitáshoz képest étkezem, illetve lövöm be magam, de ennek a módszernek a kellő biztonsággal való alkalmazását mindenkinek a saját tapasztalatain keresztül kell megtanulnia!

Itt utalnék vissza a diéta be nem tartására: egy-egy hosszabb edzés, verseny során a napi adagom sokszorosát „kell” elfogyasztanom, és természetesen az inzulint ennek megfelelően adagolnom – illetve inkább hanyagolnom –, hogy szervezetemet sportolásra képes állapotban tartsam. Az ironman-táv leküzdéséhez számomra talán az állóképességi fejlesztésnél is nagyobb jelentősége volt annak, hogy ezt az ismeretet megszereztem.

De hangsúlyozom: az ilyen mértékű sportnak már nem a diabétesz-terápia az elsődleges célja, legfeljebb némi motiválója. Hiszen például a reggeli után megemelkedő vércukorértékek ellensúlyozására a legtöbbünk esetében fél óra erős séta is bőven elég lehet!

A magyar triatlonosok és ironmanek közt ismert és népszerű mottó, Az út maga a cél! az én esetemben talán kicsit tágabb értelmet is kapott az évek során. Ma már egyértelműen büszkébb vagyok a rajtszámaimra kért „sportolói” nevemre, a diet manre (illetve az ezzel járó, a sorstársaim és a magam iránti felelős életvezetésre), mint magára az ironman címre.

Csík Csaba Krisztián

Megjelent a diabetes2019/5. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!