Joslin-díjasaink

Anya és lánya - Én látok, megyek, a diabétesz csak egy állapot

A 2019-es esztendő Joslin-díjasai között ketten is a Bakalár nevet viselik. Anya és lánya, mindketten hosszú évek óta diabéteszesek. „Hogyan élték meg ezt a közös sorsot?” – kérdeztem tőlük a Diabetes újság születésnapi rendezvényén.

Szabóné Bakalár Julianna megelőzte az édesanyját, 11 éves kislány volt, amikor 1974-ben diagnosztizálták.

– Kórházba kerültem, rögtön inzulint kaptam. Senki nem volt a környezetemben cukorbeteg, az orvosok tanították meg, hogyan kell beadni. Akkor még nem voltak a mostani, modern eszközök, mindig vinni kellett a lábast, a rezsót, hogy a fém-üveg fecskendőket sterilizálni lehessen. Így persze sok mindenből kimaradtam. Nem volt könnyű, de beletörődtem, elfogadtam a helyzetet. A szúrások és étkezések szigorú rendje fegyelmet követelt, ami az élet más területein is sajátommá vált.

Julianna régen a MÁV Kórházban dolgozott, közel érezte magához a gyógyítók világát, de a gyerekei megszületése után irodában helyezkedett el. Jelenleg egy vasutas segélyező egyesületnél bérügyintéző. A várandósságai idején dr. Baranyi Éva vigyázott rá, ő felügyelte a cukorbeteg kismamák állapotát a Szabolcs utcai kórházban. Hálásan gondol vissza a sok törődésre, és hogy mindkét gyermekét probléma nélkül, császárral hozhatta világra.

– Soha nem éreztem a diabéteszt tehernek. Arra gondoltam, másoknak sokkal rosszabb. Hány olyan ember van, aki fehér bottal jár, nem látja a világot, vagy tolókocsiban ül. Én látok, megyek, a diabétesz csak egy állapot.

Édesanyja, Bakalár Jánosné 79 esztendős.

– Juli tényleg könnyen elfogadta, hogy szúrnia kell magát, de én belebetegedtem. Normális életünk volt, nem értettük, miért történt ez vele. Traumaként éltem meg és senki nem volt, akivel beszélhettem volna róla. 1981-ben, amikor férjhez ment és elkerült otthonról, besokalltam. Nem volt még mobiltelefon, vezetékes se, azt éreztem, hogy többé nem tudok vigyázni rá. Csonttá-bőrré fogyva kerültem be a MÁV Kórházba, meglett a diagnózisom, de elutasítottam az inzulint. Láttam, hogy a lányom mit szenvedett emiatt. Két évig csak diétáztam, de végül be kellett látnom, ez nem elég. Ma naponta négyszer szúrom magam.

Érdekes volt hallani, milyen emlékeket őriz évtizedek múltán is egy anyuka.

– Amikor Juli középiskolás volt, építőtáborba vitték az osztályt Tajóra, Kiskunhalas mellé. Az osztályfőnök nyilatkozatot kért tőlem, hogy ha valami baj történik vele, azért nem ő, hanem én leszek a felelős. Vasutas voltam, felhívtam a kiskunhalasi állomásfőnököt és megkérdeztem tőle, mi az a Tajó, van-e ott villanyáram, mert a fecskendőket főzni kell. Amikor hazajöttek, az osztályfőnök levélben köszönte meg, hogy ilyen nagyszerű gyereket neveltem. A két szép lányunokámra is büszke vagyok, nagyon várom, hogy mihamarabb dédnagymama lehessek.

SBE