Franciska

Péter ma már 30 éves, öccse is felnőtt férfi. Franciska háromszoros nagymama, imádja az unokáit, csak az egyik menyével boldogul nehezen. A csaknem negyedszázada született, az 1995/6. számban megjelent írással – amely az akkori tanévzáró ünnepség kapcsán mesél Franciskáról – a mostani tanév végét és a nyári szünet kezdetét „ünnepeljük”.

Az iskolai évzáró úgy, ahogy Franciska gyermekkorában, most is népünnepély volt a faluban. Nemcsak a szülők, nagyszülők, keresztmamák, keresztpapák mentek el, de a szomszéd néni, szomszéd bácsi is.

Megtelt az iskola udvara. Franciska ott állt a tömegben, férjébe karolva. Az igazgató bácsi az emelvényre szólította Pétert, s átadta neki a jutalomkönyvet, amely a legjobban tanuló elsősnek járt, Franciska szeme tele lett könnyel. Büszke volt kisfiára.

– Hallottátok? Franciska gyereket vár! – súgtak-búgtak az öregasszonyok, no meg a fiatalabbak is a faluban. Kétkedő mosoly kísérte a hírt szájról szájra, s volt, aki megjegyezte:

– Na, megnézném azt a gyereket, milyen lesz!

S most Péter ott áll az emelvényen, magabiztos, komolykodó arccal veszi át a jutalomkönyvet az igazgató bácsitól az egész falu szeme láttára.

– Örüljön, hogy él, miért akar még gyereket is? Egy nyomorúságból kettőt csinálni? – ilyen és ehhez hasonló megjegyzések kísérték a pletykát, amely, amikor Franciska fülébe visszajutott, könnyet csalt a szemébe. Az emberi rosszindulat ríkatta meg, pedig pár héttel korábban az öröm könnyei ragyogtak a szemében. Tudta ő mindig, hogy semmibe veszik a faluban. − Beteg leány, a szülei nyakán marad haláláig! – az egész falu biztos volt ebben, mégsem így lett.

Franciska kilencévesen lett cukorbeteg. A család dermedten fogadta a hírt. Édesanyja szívéről azonban nagy kő esett le:

– Legalább életben marad! – mondta Franciska édesapjának, amikor a kórházból hazaértek. Bizony, ők akkor már a legrosszabbra is felkészültek.

Napról napra, hétről hétre sorvadt a kislány. A körzeti orvos egymás után sorolta a különböző betegségeket, de nem tudta megmondani, valójában mi a baja. Franciska pedig egyre fogyott, sápadozott, már a tanulás sem ment olyan jól, mint korábban. Eszméletlenül vitték be a közeli város kórházába, ahol az ügyeletes orvos egyből megállapította a diagnózist:

– Hiszen ennek a kislánynak égig ér a cukra!

Intenzív osztály, infúzió, majd minden rendbejött. Közérzete egyre jobb lett, s amikor a doktor bácsi búcsúzóul elmondta neki, hogy ezentúl minden nap inzulint kell kapnia, nem tudta mire bólint rá engedelmesen. Rövidesen megtanulta.

Nem volt ő kényeskedő, de hogy minden reggel és minden este megszúrja az édesanyja, s hogy csak annyit ehet, amennyit anyu eléje tesz… Amikor kiderült, hogy titokban apró csokikat vesz, nem küldték többé vásárolni. S amikor azt is észrevették, hogy a lekvárt dézsmálja, a kamra ajtaját kulcsra zárták.

Hetedikben szerelmes lett, titkát megosztotta barátnőjével. Hetekig sírt, ha annak válaszára gondolt:

– Ez a remek fiú majd pont egy beteget fog választani!

Ám még ennél is jobban fájt édesapja mondata, amit véletlenül hallott meg:

– Ennek a lánynak csak a fájdalom jut, s ez az élete, itt mellettünk!

Franciska esténként úgy sírta álomba magát, majd a keserűséget dac váltotta fel. Keményen tanult, gimnáziumba ment nyelvi tagozatra. Naponta buszra ült, harminc kilométert utazott oda, majd vissza, s négy év múlva jelesre érettségizett. Az a négy év szinte csak tanulással telt. Franciska nem járt társaságba, nem barátkozott fiúkkal, félt a visszautasítástól.

– Jól csinálja, tanult vénlány lesz belőle, betegként ez is épp elég! – mondta ezt az a bizonyos barátnő, aki közben férjhez ment és gyereket szült.

A szülei megszeppentek, amikor bejelentette, fölvették a főiskolára, s kollégiumban fog lakni. Aggódtak érte. Franciskának ez volt talán a legszebb négy éve. Betegsége miatt már nem kesergett. Nem is volt oka rá: tudta mindazt, amire szüksége volt, megszokta a szabályokat, s a cukra legtöbbször egyensúlyban volt. A főiskolán igazi barátnőre lelt, s harmadéves volt, amikor találkozott azzal a fiúval, aki most a férje.

Amikor megszületett a kisfiú, és a falu rosszindulatú vénasszonyainak legnagyobb megdöbbenésére egészséges volt, szépen fejlett, bájos arcú, hurkás lábú, újabb pletykára adódott lehetőség. Franciska férje eltűnt.

– Hiába, no, azt hitte, a gyerekkel megfogja magának, de egy beteg asszony ne csodálkozzon, ha az ura menten el is hagyja! – terjedt az újabb pletykafolyam.

Egy év múlva visszatért a férfi, s nyomban utána építkezni kezdtek, elhitték már, amit Franciska édesanyja mondogatott mindenfelé a faluban:

– Nem hagyta el a lányomat a férje, csak elment külföldre pénzt keresni!

Franciska akkoriban már nem törődött a pletykákkal, mással se, csak a kisfiával. Az állása sem hiányzott, jól érezte magát otthon – eleinte a szüleinél, majd az új házban. Péter volt a szeme fénye. Szépen fejlődött, okos volt, nevetős, a gyanakvó tekintetek szinte lepattantak róla.

– Talán épp azért ilyen szép és okos, mert annyian akarták, hogy ne így legyen – mondta egyszer a férjének, de ő csak nevetett rajta:

– Azért lett szép és okos, mert mi akartuk így!

Az a kilenc hónap nehéz volt. Amikor a kórházban megmondta, hogy gyereket szeretnének, az orvos – az, aki akkor, legelőször ügyeletben volt, s aki azóta is kezelte Franciskát – bólintott:

– Akkor felkészülünk – mondta.

Franciska négyszer adott magának naponta inzulint, s büszkén mutathatta minden hónapban a kezelési naplóját, tíz feletti érték ritkán szerepelt benne. Attól kezdve azonban nyolc fölé sem ment a cukra. Soha olyan pontosan nem mérte az ennivalót, nem ügyelt a mozgás és pihenés egyensúlyára. Amikor terhes lett, madarat lehetett volna fogatni vele. Sírdogált a rosszízű pletykák miatt, de a kedvét nem tudta ez sem elvenni.

A hatodik hónapban volt a legnehezebb. Folyton éhes volt, mégsem ehetett. Egyetlen egyszer, egy este, amikor a televízióban ínycsiklandozó vacsorát ettek a főszereplők, kiment a konyhába, s megevett egy szelet kenyeret, jó vastag szalámival. Másnap sírt a lelkiismeret-furdalástól.

Az utolsó hónapot a kórházban töltötte, s a szülőszobán egy teljes napig vajúdott. Amikor Pétert először a kezébe adták, még síkosan, ragacsosan, úgy érezte, fordul egyet a világ, s mostantól csak a napfényes oldalát mutatja.

Az évzáróról hazafelé menet Péter épp harmadszor mutatta meg édesapjának és Franciskának, mit írt az igazgató bácsi a jutalomkönyvébe. Ekkor határozta el, este megmondja fiának, hogy kistestvére lesz.

Herth Viktória