Interjú dr. Kempler Péter professzorral, az MDT elnökével

Megéri a korszerű kezelésekbe invesztálni

– Elégedett vagyok-e? Maradéktalanul soha, de Magyarországon a cukorbetegek ellátása stabil, kiszámítható rendszer keretében működik, és ez igen lényeges dolog. Ahogy az is, hogy olyan korszerű készítmények állnak rendelkezésünkre, amelyek gyakran előbb kerülnek forgalomba nálunk, mint a vezető nyugati államokban, a környező országokhoz képest pedig toronymagasan vezetünk – válaszolta kérdésemre Kempler Péter professzor, a Magyar Diabetes Társaság elnöke, aki a Diabetes magazin születésnapi Civil Fórumán a kisér-szövődmények megelőzéséről tartott előadást.

Közérthetően, magas színvonalon

– Megtisztelő, hogy elfogadta a szervezők meghívását. Fontosnak tartja azt a missziót, amelyet a Diabetes magára vállalt és azt a civil összefogást, amely a diabéteszes betegek egymást segítő közösségét jellemzi?

– Ahogy idősödöm, rájöttem, hogy ezek tényleg fontosak! A Diabetest mindig megkapom, átnézem, az érdekesebb cikkeket elolvasom. Látom, mennyi hasznos, gyakorlati információ jut el így a betegekhez. Annak különösen örülök, hogy sok kollégám is ír bele, közérthetően és magas színvonalon.

– Közel negyven éve van a pályán. Sok minden változott ezalatt?

– Amikor elkezdtem dolgozni, úgy gondoltuk, ha normalizáljuk a beteg vércukrát, azzal nagyjából mindent megtettünk. Ám kiderült, hogy ez nem igaz. Egyrészt nem mindegy, mivel állítjuk be a kívánatos értéket, másrészt a kis- és nagyér-szövődmények veszélyeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A 2-es típusú diabétesz mostanra az egyik legkomolyabb népegészségügyi problémává vált. Az OEP gyógyszertári adatai szerint 2014-ben 772 ezer cukorbetegről tudtunk, 94 százalékuk 2-es típusú volt. A valós számukat már akkor egymillió körülire lehetett becsülni, tekintve, hogy több százezren vannak ma is, akik csak diétáznak, illetve már betegek, de még nem tudnak róla.

A mai előadásom témájául azért választottam a kisér-szövődményeket, mert ezekről újabban jóval kevesebb szó esik, mint a kardiovaszkuláris kockázatokról. Pedig minden harmadik cukorbeteget érint a retinopátia – 32 ezer vak, illetve látáskárosodott diabéteszes van hazánkban – és az amputáltak többségének neuropátia miatt kell levágni a lábát – 2014-ben 3658 amputáció történt, ez napi tíz csonkolást jelent.

Megállapodás a kormánnyal

– Az 1991-ben megfogalmazott Nemzeti Diabétesz Programot legutóbb 2011-ben dolgozták át a szakemberek, de azóta se lépett érvénybe. Miért?

– Ehhez az egészségügyi kormányzat és a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő döntésére volna szükség. Tavaly azonban történt egy alapvetően fontos dolog. A kormány a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége 204 orvosi tagtársasága közül egyedüliként a Magyar Diabetes Társasággal kötött együttműködési megállapodást, konkrét célokkal és felelősökkel. Kiragadott példaként a vércukormérő csíkokhoz való hozzájutás javítását, az új vércukorcsökkentő készítmények befogadásának könnyítését, az oktatás átgondolását említeném. Ezt a megállapodást én értékesebbnek tartom, mint egy ötvenoldalas programot, amely elfekszik valahol egy asztalfiókban.

Idén már megtörtént két korszerű készítmény befogadása és az 1-es típusú diabéteszes gyerekek eszközökhöz való hozzáférésének javítása is napirenden van. Nagy előrelépés volt, amikor a diabetológiai licenc állami szakképesítéssé vált – sajnos kompetenciákat azonban nem rendeltek hozzá, ez a licenccel rendelkező háziorvosok esetében gondot jelent. Szeretnénk, ha ezek a kollégák is megkapnák azokat a jogosultságokat, amelyekkel a belgyógyászok rendelkeznek. Javasoltuk még a telemedicina, vagyis a távvizit kiterjesztését is, amely néhány intézményben már működik, de az egészségügyi rendszerbe nincs beépítve. Ajánlottam továbbá, hogy a diabetológusok által írt gyógyszerjavaslatok a mostani egy év helyett három évig legyenek érvényesek, rengeteg hasznos időt nyernének, amit most kénytelenek az adminisztrációra fordítani.

A betegség felelősséggel jár

– Létezik egy kockázatfelmérő nyomtatvány, amely a diabétesz korai felismerését szolgálná. Háziorvosi rendelőkben azonban még nem találkoztam vele.

– A népegészségügyi program kapcsán javasoltuk a FINDRISC kérdőív kitöltésének kötelezővé tételét. Pluszterhet a kollégák számára nem jelentene, hiszen a betegek maguk tölthetnék ki, miközben a rendelésre várakoznak. A nagy költségű, lakosságszintű szűréssel szemben ez költséghatékony megoldás volna, mert a kockázati tényezők alapján meg lehetne határozni azt a kört, ahol a célzott vizsgálatok valóban szükségesek.

– A diabéteszesek mit tehetnek önmagukért?

– Nagyon fontos belátniuk, hogy az egészségi állapot nem csupán attól függ, mikor kerül forgalomba egy korszerű és még drágább gyógyszer. A betegség felelősséggel jár, de ezt nem mindenki érzi át. Sok múlik azon, tudja-e a beteg, hogy amit megeszik, az hány gramm szénhidrát, mennyi kalória és hogy az inzulin beadása előtt, vagy utána kell-e ennie. Előfordul, hogy még az általuk szedett gyógyszer nevét sem tudják, márpedig egy kezelést megbeszélni csak olyan pácienssel lehet, aki ebben érdekelt. Nálunk a cukorbetegek 97 százaléka ingyen kapja az inzulint, ezt meg kellene becsülni. Azokra, akik ma, a Diabetes születésnapján itt vannak, mindez természetesen nem igaz, ahogy a Diabetes olvasóira sem. Az orvosok közül is az érdeklődőbbek, képzettebbek járnak el a kongresszusokra, továbbképzésekre.

– Hogyan alakul az állami tehervállalás a diabetológiai ellátásban?

– Az egy diabéteszesre fordított költség az elmúlt nyolc évben nem változott. Ezen belül a vércukorcsökkentő készítmények mindössze 11,7 százalékos költségtétele emelkedik, de a korszerűbb kezeléseknek köszönhetően a kórházi kiadások mérséklődnek. Ez is igazolja, hogy érdemesebb a korszerű eljárások bevezetésébe invesztálni, mint finanszírozni napi tíz amputált lábú beteg ellátásának költségeit. Különösen annak tudatában, hogy a műtétekre többnyire nem érszűkület, hanem diabéteszes neuropátia miatt van szükség.

S. Bonnyai Eszter