75 évnyi diabétesz
Az első magyar Győzelem-érmes
Kecskeméten élt sorstársunk, dr. Szabadi Endréné 2012-ben, a III. Civil Fórumon vette át a 75 évnyi diabétesszel kiérdemelt Győzelem-érmet – ma már nincs köztünk. Emlékezzünk rá a Diabetes 2012/2. számában megjelent interjúval!
Magyarországon dr. Szabadi Endréné, Editke az elsők között vehette át az elismerést. Olvasóink ismerhetik már őt. Amikor 2009-ben beszámoltunk a Győrben megrendezett szeniortalálkozóról, Editkét is bemutattuk. Az azóta eltelt három év alatt nem öregedett semmit. Ezüst-fehér hajával, mosolygós arcával ugyanolyan kedves, sugárzó egyéniség, mint akkor volt.
– A jóisten a tenyerén hordoz engem! Annyi jó történt velem! – mondta nekem három éve, s most is csak egyetlen panaszt fűzött hozzá: – Mostanában sokat fáj a lábam, a neuropátia kezd gyötörni.
Editke egyedül él, férje meghalt, lánya Németországban lakik a férjével és Editke két imádni való unokájával.
Az 1940 előtti időszakra borzadva emlékezik, annyit éhezett akkoriban. A negyvenes években szerencsére változtak a diéta előírásai, végre ehetett eleget. Mégis nevetve tett szemrehányást édesanyjának: engem a szomszédok tartottak életben! Át-átszökött hozzájuk, hogy ennivalót kérjen, mert édesanyja soha nem adott neki többet a megengedettnél. Viszont mindent odaadott, hogy inzulint szerezzen a lányának. Hol többet, hol kevesebbet, de mindig sikerült szereznie, még a háború alatt is.
Utána dolgoznia kellett, hogy az inzulint ingyen kaphassa, elment hát kocsikísérőnek. Mikor onnan elkerült, rohadt gyümölcsöket válogatott.
Győzelem-érem
A Victory Medal – Győzelem-érem – a Joslin Diabetes Center elismerése. A legalább 25 évnyi inzulinnal kezelt diabétesz elismerési programja dr. Joslin kezdeményezésére indult 1948-ban. 1970-től az elismerési rendszer megváltozott – a 25 évnyi diabéteszt oklevéllel, az 50 évnyit bronzmedállal ismerik el. A 75 év után járó Győzelem-érmet 2018-ig százan vehették át. Az első Joslin Lifetime Medalt – a 80 évnyi inzulinnal kezelt diabétesz elismerésére – 2013-ban adták át.
– Volt munkám, kaptam inzulint, még fizetni sem kellett érte – meséli. Igaz, naponta 10 kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomáshoz, majd onnan haza, talán épp e rendszeres testmozgás óvta meg ennyi sok évtizedig. Mindvégig a zöldségkutatónál dolgozott, de már nem a rohadt példányokat válogatta, pénzügyi végzettséget szerzett. 1961-ben ismerkedett meg férjével, a jogász-bálon.
– Nem mertem bevallani neki, hogy cukorbeteg vagyok, mástól hallotta meg. Izgultam, hogy most mi lesz. Azt mondta: ha hajlandó vagyok feleségül menni hozzá, boldoggá teszem őt. Csodálatos ember volt. Annyira szeretett, annyit segített!
Editke mindvégig fegyelmezetten élt, diétázott, sokat mozgott: kirándult, gyalogolt. Nem csak önmagának, a kezelőorvosainak is sokat köszönhet, mindig partnerei voltak. Hajdani munkatársaira is jó szívvel emlékezik. És nagy örömmel várja, amikor lánya és unokái megérkeznek hozzá. Régebben többször járt ő is Németországban, ma már a szemét – régóta gondja van vele – megviselné a hosszú utazás.
Editke csodálatos példaként áll előttünk. Nem csak azt bizonyítja, hogy diabétesszel is annyi ideig lehet élni, mint „egészségesen”. Bizonyítja: 75 diabéteszesként leélt év alatt mindvégig lehet teljes, gazdag, boldog életet élni. És 75 év után – 78 évesen – panasz, zsörtölődés nélkül, elégedetten visszagondolni az életre, akkor is, ha mindvégig benne volt a diabétesz.
Herth Viktória
