Magány vagy közösség?

„Legyél önmagad, mindenki más már foglalt. Önmagunk szeretete egy életre szóló románc kezdete.” – Oscar Wilde
„Közösségbe születik az ember, a közösség ellenszolgáltatás nélkül megvéd, biztonságot ad. Ha egy páviáncsapat egy tagja összeesik a szavanna szélén, a társai a sorsára hagyják, a sakálok meg eltakarítják, hiszen a páviánhorda nem közösség. Ha egy ember esik össze a szavanna szélén, a többi ember a vállára veszi a csomagját, ha kell, őt magát is, és mindezért nincs fizetség. Ez közösség.” – Csányi Vilmos

Diabétesszel élni – egyfajta sorsközösség másokkal, akik hasonló élethelyzetben vannak. Az a mi döntésünk, hogyan kapcsolódunk ehhez a közösséghez, egyáltalán kapcsolódunk-e. Maradhatunk „magányosak”, mehetünk a saját fejünk után. De jó, ha tudjuk: nem kell egyedül végigmennünk az úton. Végig kell menni, az biztos, az nem megúszható – kérdés, hogy magunk ugrunk-e fejest a feladatba, egyedül visszük-e a „csomagot”, amit kaptunk, vagy körülnézünk, kivel oszthatnánk meg a terheket.

Élő közösség

A család, a barátok kézenfekvő választás, hiszen kérni sem kell, ott vannak mellettünk. De nem biztos, hogy tudják, mi zajlik bennünk – ezt egy sorstárs könnyebben érti, hiszen ő is átélte, megtapasztalta. Egy ilyen közegben érzelmi közösség is könnyebben kialakulhat, ami pozitív hatással lehet a diabéteszes életére is.

Sokszor halljuk: fontos a sport, a mozgás, különösen a diabéteszesek számára. A maratonfutás meglehetősen magányos műfaj – de miért ne kezdhetnénk csapatban kocogni vagy csak tempósan sétálni, kirándulni? Könnyebb elkezdeni a mozgást, ha nem csak magam miatt csinálom, de azért is, hogy a társaimat motiváljam, miközben ők is ösztönöznek engem.

Az interneten rengeteg információt találhatunk, de egy „élő” közösségben mindig lesz valaki, aki személyes példájával ad lökést nekünk, és mindig lesz valaki, akinek mi adunk támogatást.

Közös célok

Ismét Csányi Vilmost idézve: az embernek „rendszerszervező képessége van, azaz képes arra például, hogy közösségeket hozzon létre”. Használjuk hát ki ezt a képességünket, és nézzünk körül, hová kapcsolódhatnánk. Mi magunk is lehetünk kezdeményezők, ha nincs a közelünkben számunkra megfelelő közösség. (A MentaPRO Alapítvány szívesen segít 1-es típusú diabétesszel élő gyermekek családjainak ilyen közösségeket létrehozni, működtetni – és/vagy várjuk szeretettel a hozzánk csatlakozni vágyókat.)

A pozitív érzelmi viszonyulás, amit megtapasztalhatunk, segít abban, hogy a passzivitást aktivitás váltsa fel. Keressünk közös célokat, amelyek érdekében összefoghatunk, és amelyek megvalósítása további pozitív élményeket hoz! Így év elején amúgy is ideje van a tervezésnek. Ahol egy közösség tagjai elköteleződnek hasonló értékek mellett, ott fokozatosan ki is alakul az együttműködő közösség, amelynek tagjai eljutnak az elképzelések egyeztetéséig, a közös tervek létrehozásáig.

Érdemes körülnézni a civil szervezetek kínálta programok, segítő lehetőségek között is. Sokan dolgozunk a diabétesszel élőkért, munkánk akkor válik értelmessé, ha eljut az érintettekhez. Ehhez a mi ténykedésünkön kívül a „diabos közösség” érdeklődésére, aktivitására is szükség van. Várjuk az igényeket is! Mit csináljunk, mire lenne szükség, tudunk-e jobban, másképp segíteni, milyen legyen a közös út?

Étel a chips?

Csányi Vilmos szemléletesen ragadja meg a virtuális és a valódi közösségek közötti különbséget – zárásként hadd vegyem kölcsön ismét az ő gondolatait (amelyek persze messzebbre vezetnek, mint e cikk szűkebb témája): „A közösségképzés adottság – az ember olyan, ha ezt megpiszkálják, akkor reagál rá. […] Az internetes csoportok nem ilyenek. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor azt mondanám, hogy olyan, mint az ételhez képest a chips. Az éhség elűzéséhez az kell, hogy megteljen a gyomrunk, emelkedjen a vércukorszintünk, és rágjunk. Chipset is rághatunk egész este…”

Kerekes Andrea

közösségfejlesztő

MentaPRO Alapítvány
Elérhetőség: kerekes.andrea@mentapro.hu

Számlaszám: 16200151-18540075
Adószám: 18734081-1-43