Interjú egy transzplantációban részesült cukorbeteggel
A 42 éves, hasnyálmirigy-vese transzplantációban részesült 1-es típusú cukorbetegnél 13 éves korában diagnosztizálták a diabéteszt. Körülbelül 20 évvel később kezdett a kreatininszintje emelkedni, a megfelelő diéta ellenére a vesefunkció gyors ütemben romlott, és hamarosan dialíziskezelésre került sor.
– Milyen volt az életed ebben az időszakban?
– Borzasztó. Szinte alig volt kikapcsolódásom, alig volt magánéletem, minden második-harmadik nap jelentős részét a dialízisállomáson töltöttem, vagy a gép alatt feküdtem, vagy a szállításra vártam.
– Változott a diétád a korábbihoz képest?
– A vesefunkció romlásakor az addig sem egyszerű diéta tovább szigorodott. Már nem csak a szénhidrátot, hanem a fehérjebevitelt is számolnom kellett. Zsírt természetesen nem ehettem az érelmeszesedés veszélye miatt, a gyümölcsöt és salátát pedig a káliumszint emelkedése miatt kellett megszorítani. Tulajdonképpen semmiből sem ehettem jóízűen. A velem foglalkozó dietetikusok mindenben próbáltak segíteni, napi, heti étrendeket állítottak össze, mégis szinte állandóan éheztem, miközben mindennap órákon át terveztem az étkezéseket. Fogcsikorgatva próbáltam mindent teljesíteni, miközben többször is megfordult a fejemben, hogy jobb lenne befejezni.
– Aztán megszólalt a telefon…
– 2008. május 3-án, kora délután egy ismeretlen női hang közölte velem, hogy van egy beültethető vese és egy hasnyálmirigy, a komputer szerint én vagyok immunológiailag a legmegfelelőbb. Nemsokára jön értem a mentőautó.
Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott, de a feleségem villámgyorsan összecsomagolt. Valóban megérkezett a mentőautó, száguldottak velem Budapestre, a Baross utcai Transzplantációs Klinikára. Ott még néhány gyors vizsgálat történt, s vittek is a műtőbe. Innen már csak arra emlékszem, hogy egy kedves nővér megkérdezte, jól vagyok-e. Elmondta, hogy belém ültettek egy vesét és egy hasnyálmirigyet, és hogy most arra várnak, hogy beindul-e a graftok működése. Szerencsém volt, mindegyik szerv működése beindult.
– Mi volt a legfurcsább ezután?
– Kaptam enni, és amikor megkérdeztem, hogy mikor adják be az étkezés előtti inzulint, azt mondták, már nincs rá szükség. Még édességet is kaptam, ehetek azt is, de ne túl nagy mennyiségben. Néhány nap múlva haza is mehettem.
– Mi volt a legnagyobb változás az otthoni életedben?
– A szabadság! Nem kellett a nap minden órájában azzal törődnöm, hogy mikor adjam be az inzulint, mikor egyek és mennyit. Nem kellett másnaponta a mentőautóra várnom és a dialíziskezelésre utaznom. Nem kellett állandóan a vércukorszintet mérnem. Nyugodtan elengedhettem magam, leülhettem a tv elé futballmeccset nézni, elindulhattam a családdal biciklizni vagy kirándulni, akkor ehettem, amikor a többiek és ugyanazt, amit ők.
– Egyáltalán nem kell már diétáznod?
– A szénhidrátot és a fehérjét nem kell számolnom, a káliumszinttel sem kell törődnöm, de azért azt a lelkemre kötötték, hogy ne hízzak meg. Csak tudod, ez nagyon nehéz. Meglátok egy szelet tortát, és eszembe jut, hogy én három évtizeden át nem ehettem ilyet. Nem tudok ellenállni. És sajnos, nem csak egy szelet fogy. Csaknem 20 kilót szedtem fel. Mindent megpróbálok majd, hogy ezt a közeljövőben leadjam.
A beteg tovább hízott, és két év múlva (8 évvel a transzplantáció után) a vércukorszintje emelkedni kezdett, hamarosan újra inzulinra kellett állítani. Jelenleg ismét hasnyálmirigy-várólistán van, újból transzplantációra vár, a hasnyálmirigy-átültetés mellett szóba jönne a Langerhans-sziget-transzplantáció is.
Prof. dr. Gerő László Semmelweis Egyetem, I. Belgyógyászati Klinika
