Anyának lenni a legjobb dolog a világon…

Diabéteszes nőként egészséges gyermeknek életet adni még ennél is jobb. Az pedig, hogy a gyermekből értékes, értelmes, különleges felnőtt válik, szinte már felfoghatatlan ajándék! Hétköznapi csoda, amelyhez kellenek bölcs és fáradhatatlan segítők, önzetlen támogatók, tapasztalt „védőhálók”, akik nélkül nem lehet(ne) része az életnek sem az egészség, sem a boldogság.

Remek példák előttem

Azzal már kislánykoromban tisztában voltam, hogy majd szeretnék édesanya lenni, vállalva annak minden szépségét és nehézségét. Remek példa volt és – hála istennek – van előttem: anyukám, aki születésem óta fáradhatatlan segítő, kitaláló, megvalósító, irányba állító, helyretevő. Azt is tudtam, ahhoz, hogy boldog nő és anya tudjak lenni, kell egy tökéletes apa is (ahogy sok másban, ebben sem ismertem megalkuvást). Nagy szerencsém volt, van: ehhez kiváló és követendő példa édesapám.

Szüleim kamaszkoromban halált megvető bátorságról és bölcsességről tettek tanúbizonyságot, amikor tolerálták lázadásaimat. Jó szóval, türelemmel terelgettek a serdülőkori cukorbetegség útján, ott voltak, amikor át kellett segíteni a buktatókon, s hagyták, hogy járjam a magam útját. A háttérből óvó tekintettel követték a nem- vagy túlevéseket, a hiper- vagy hipoglikémiákat, a számtalan „csakazértist”, akkor is, ha éreztettem, magam is meg tudom oldani. Közösen ezt is túléltük, de ma is vallom, nélkülük nem tartanék itt, s nem lennék kiegyensúlyozott, boldog diabéteszes.

Világnapi baba

Huszonéves újságíróként találkoztam egy csodálatos férfivel, Cserpes Lászlóval, aki a szüleimhez hasonlóan professzionálisan „kezelte” a cukorbetegséggel kapcsolatos dolgaimat. Sosem felejtem el, amikor – szerelmünk hajnalán – „bevallottam” neki, hogy diabéteszes vagyok, a lehető legtermészetesebben kezelte, s onnantól kezdve már ő is figyelemmel kísérte, hogy mértem-e, beadtam-e, ettem-e.

Amikor kiderült, hogy kisbabát várok, mindketten nagyon boldogok voltunk, bár bizonyos hozzáállások miatt nem volt egyszerű. Volt olyan soproni nőgyógyász, aki közölte, hogy a cukorbeteg anyák gyermekeinek nagyobb része fogyatékos, úgyhogy, „ha gondolom, megtehetjük a szükséges lépéseket”. Nem gondoltam.

Inkább ezúttal is kezelőorvosomhoz, Vándorfi Győző főorvos úrhoz fordultam, aki az első hónaptól mellénk állt. Neki és dr. Csütörtöki Vendel főorvos úrnak köszönhető, hogy 1995. november 14-én, a Diabétesz Világnapján, a veszprémi kórházban egészségesen megszületett Fanni lányom. A csoda, ami (aki) immár 23 és fél éve tart, boldoggá teszi az egész családunk életét. (Édesapja 2001. szeptember 6. óta egy másik világból segíti és támogatja a lányát, aki belső tulajdonságait tekintve – hála istennek – sok mindenben rá hasonlít…)

Szoros kötelék

Fanni jelenleg ötödéves joghallgató a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, és – erősen úgy tűnik – helyén van. Okos, megbízható, szorgalmas, különleges személyiség, aki küzd az álmaiért, és – az előbbieknek köszönhetően – el is éri azokat. Remek ember, remek „gyermek”! S bár a Sopron–Budapest távolság időnként nagyobb, mint valójában, a kapcsolatunk éppen olyan erős, mint korábban. Naponta beszélünk telefonon, minden fontos dolgot tudunk a másikról, megosztjuk egymással örömeinket, gondjainkat.

Nagyon gyorsan felnőtt lett, aki már gyerekként is segítőként állt mellettem. Kicsi kora óta pontosan tudta, mit kell tennie, ha látja, hogy alacsony a cukrom, ha már kellene mérnem, inzulint beadnom, ennem. Természetesen sosem volt ez az ő feladata (szerencsére a 40 diabéteszes év alatt egyetlen kivételtől eltekintve megoldottam magam), de azért sokszor jó volt, hogy – testben és lélekben – mellettem van.

Hiszem és remélem, hogy ez a jövőben is így lesz, még akkor is, ha felnőtt nőként már önálló életet él a fővárosban. Az a hihetetlenül szoros kötelék, ami bennünket összeköt, sohasem tud meglazulni. Sosem lehetek elég hálás az égieknek, és azoknak, aki mellettem álltak és állnak, hogy kaptam egy ilyen ajándékot…

Módos Anikó