Amikor a diabétesz lehetőséget ad
Futás, biciklizés Spoletóban
2018 februárjában a Sportos Cukorbetegekért Egyesület meghívást kapott egy olasz kerékpáros- és futóversenyre, nyár végére. Első gondolatom az volt, hogy ez nagyszerű! Aztán jött a többi kérdés: egy csomó diabossal menjünk külföldre? Nem felelőtlenség? Szép lassan összeállt a névsor, vegyes társaság: 14-től 50 évesig, minimum 7 év 1-es típusú cukorbetegséggel a hátuk mögött.
Elkezdtük megismerni egymást: először virtuálisan, majd találkoztunk személyesen is. Ekkor már érezni lehetett, hogy jó csapat leszünk, és kezdtek kialakulni szorosabb kötelékek is.
Azt elég hamar beláttuk, hogy hiába mehetünk szinte ingyen, a verseny során elfogyasztott izotóniás italok, energiaszeletek, versenypólók bizony sokba kerülnek. A Diabess Györgytea, a Novo Nordisk és több kisebb támogató is mellénk állt.
Rengeteg szervezés, készülődés után végre eljött az indulás pillanata! A reptéren épp az első csoportképünket készítettük, amikor a pólónkon lévő Diabess feliratot meglátva odalépett hozzánk a tulajdonos, Gyuri bácsi unokája, és sikeres versenyzést, jó utat kívánt.
Volt-e alapja a kezdeti félelmemnek? Nem! Mindenki figyelt magára, még a 14 éves, táborban önállótlannak tűnő kamaszoknak is jót tett, hogy felnőttként tekintettünk rájuk. Hihetetlen volt látni, hogy mennyire figyelnek egymásra, és izgatott kíváncsisággal hallgatják a másik tapasztalatait.
Muskát Erika
Amit átélhettem az egyesülettel: életre szóló emlék. A csapat tagjait nem ismertem korábbról, de mégis azt éreztem, hogy a diabéteszen és a sporton túl rengeteg közös dolog van bennünk. Számomra teljesen új érzés volt látni, hogy milyen sokan vagyunk, akik hasonló problémával küzdünk. Lelkesen osztottuk meg egymással tapasztalatainkat, jól bevált praktikáinkat, miközben együtt sportoltunk és kirándultunk.
Hosszú évek óta a futás szerelmese vagyok, de korábban még sosem volt alkalmam külföldi futóversenyen részt venni. Leírhatatlan érzés volt úgy versenyezni Spoleto utcáin, hogy a nemzetiszínű zászlót értem is lengették, miközben hangosan bíztattak és drukkoltak nekem.
Rengeteg különleges és csodálatos helyre jutottunk el együtt. Lenyűgözött minket Spoleto szépsége, Róma nyüzsgése, Assisi meghittsége. Ez az út megerősített abban, hogy érdemes olyan közösségbe tartozni, ahol megoszthatjuk egymással diabéteszes tapasztalatainkat; és elengedhetetlen a hétköznapokban a sport, a mozgás. A diabétesz nem vesz el tőlem semmit, hanem lehetőséget teremt a tudatosabb életre.
Simó Hajnalka (24 éves)
Nagyon jó volt, hogy kijuthattam Olaszországba. Az első pár nap kicsit fura volt, bár sokszor voltam már külföldön, de szülők nélkül még soha. Én a kerékpáros versenyre jelentkeztem. A verseny előtti napon egy 60 kilométeres biciklitúrán vettünk részt, amit nagyon élveztem, gyönyörű helyek mellett tekertünk el. A következő biciklizés már a verseny volt, nem is akármilyen. 14 kilométeres könnyű terepbiciklizésnek indult, a végén lett abból 45 is.
A 14 kilométer felénél volt egy visszafordító, ahova egyedül érkeztem, mert a csapat többi részét lehagytam. Rengeteg ember állt egy helyen, de rengetegen mentek tovább is. Úgy gondoltam, nekem is mennem kell, a többiek biztosan pihennek. Miután megtettem újabb 15 kilométert, akkor már éreztem, hogy valami nem oké, a többiek sehol, és én csak mentem, mentem.
A nevezésem és a rajtszámom alapján ezen a távon nem indulhattam volna, mivel ez egy kifejezetten nehéz hegyi terep volt. A végén már alig bírtam, mivel csak egy darab folyékony cukor volt nálam, amit megittam, de a vércukromat még mindig nagyon alacsonynak éreztem. Félreálltam 10 percre, és mikor éreztem, hogy feljebb ment, tovább tekertem. Az utolsó kilométert nagy szerencsémre magyarokkal tettem meg. Nagy nehezen beértem a célba, ahol a csapat nagyon izgult értem, bár többször beszéltünk telefonon, és a pozíciómat is megosztottam velük. Később az egész csapat gratulált, és büszkék voltak rám, ami nagyon jólesett.
Szabó Dani (15 éves)
