Vércukormérő – Illendő ajándék? Bizony, illendő!
A viselkedési útmutatók nagyon sok példát hoznak: a Közel-Keletre nem szerencsés lovasszobrot, Indiába pedig csikóbőrös kulacsot ajándékozni, de a vércukormérőket illetően nem foglalnak állást. A cukorbetegeket legfeljebb annyiban emlegetik, hogy velük példálóznak a tapintatlan választásról szólva: ne vigyünk diabéteszesnek cukorkát, kopasznak fésűt, bicegőnek görkorcsolyát...
Aki konkrét tanácsok híján az általános elvek alapján próbál eligazodni, annak sem könnyű. A készülék elég személyes is, praktikus is, s ezekről sok az ellentmondó tanács. Van, ahol „A pesti művelt társalgót” idézik, amely még 1872-ben határozottan a fényűző és a gyakorlati hasznot nélkülöző ajándékok mellett érvelt: „szükségest ajándékozni annyi, mint jót tenni, azt pedig nálunknál alantabb sorsúakkal tehetjük, de nem rokonaink- s barátainkkal”.
Ezzel szemben Balogh László Endre tanító a saját illem-honlapján így érvel: „Az ajándék akkor jelent igazi örömet, ha a megajándékozottnak szüksége van vagy lehet az ajándékra. Nem tilos semmilyen tárgy ajándékozása, és természetesen a praktikum a döntő.”
Mivel tárgyunk hasznossága vitathatatlan, már csak az a kérdéses, hogy egy vércukormérő nem túlzottan személyes eszköz-e? Ugyanis sok tanácsadó éppen a bizalmaskodó ajándékoktól óv. Bár vérnyomás- vagy vércukormérőt egyikük sem említ, de példálóznak parfümmel, fehérneművel, hálóruhával, sőt van, aki általában a ruhákkal is mint túlzottan tolakodó meglepetésekkel.
Akit zavar ennyi bizonytalanság, annak vigasz lehet, hogy az illem sosem örök: alakítja az élet, meg az érdek. Ha az etikett érdemben már nem is korlátoz, ott van még a babona: a „népnevelők” legtöbbje megemlíti, hogy szúró-vágó dolgot sosem ajándékozunk, mert az „megöli a barátságot”. Kétségtelen, a cukormérőkhöz hozzátartozik egy-egy vércseppet fakasztó apró lándzsa is, bár az valójában sokkal inkább éltet, mint öl. S ebben van a lényeg, nem a szabályokban!
Bármit is tartsunk az illendőségről, a jó ajándék legfontosabb tulajdonsága, hogy aki kapja, az megérezheti belőle: fontos nekünk, ragaszkodunk hozzá, törődünk a jóllétével. S ehhez bizony nagyon is illeszkedik ez a kevéssé romantikus szerkezet. Akinek jó eszköze van az önellenőrzéshez, s használja is rendszeresen, kevésbé kiszolgáltatott a betegségének. Nagyobb eséllyel kerülheti el a diabéteszes szövődményeket, az életminőségének gyors leromlását. S létezhet-e illendőbb karácsonyi gesztus, mint élni segíteni szeretteinket? Aki ezt megértette, azt már aligha állítaná meg bármilyen illemkódex.
Katona József