Labor a zsebben

Aki állt már sorban hajnalban az „éhgyomrosok” tömegében egy labor előtt vérvételre várva, az tudja, hogy mekkora segítség lehet egy eszköz, amivel otthon, önmaga is bármikor meghatározhatja egyes élettani paramétereit. Különösen a diabéteszeseknek, akik naponta többször mérik a vércukrukat. Ahhoz igazodva intézik gyógyszerezésüket, szervezik napjukat, hogy a cukorszintjüket folyamatosan a „se túl sok, se túl kevés” sávban tudják tartani.
Ez a szabályozás – gyógyszerrel, étellel, sporttal, szexszel, stresszel s számtalan egyéb eszközzel – egy életre való tanulnivalót ad, de mindenekelőtt megbízható műszert kíván. A hibás mérés következménye persze függ attól is, hogy az eredményt éppen milyen súlyú döntéshez használják fel. Aki aszerint adagolja az inzulinját, súlyosabb következményekkel számolhat, mint aki éppen egyes ételek vércukoremelő hatását tesztelgeti, s „legfeljebb” a diétáját rontja el egy rossz mérés következményeként.
Fotometrikus vagy elektrokémiai?
Nem minden cukorbeteg mérnök, vegyész vagy műszerész, így nem várható el, hogy a kapható vércukormérőket részletesen össze tudják hasonlítani. Erre vannak a szabványok, s olykor a tesztek. Meg azok az összehasonlítások, amelyek segítenek dönteni, hogy fotometrikus elvű vagy elektrokémiai mechanizmust használó vércukormérőre van-e szükség.
E két elterjedt család működésében egyébként több a közös, mint a különböző. Mindkettő a vér cukortartalmától függően állít elő elektromos áramot, valójában annak erősségét méri, s abból számol eredményt. Míg a fotometrikus mechanizmusnál a vércukor hatására a tesztcsík elsötétedik, s egy fotodióda generál ezzel arányos áramot, addig az elektrokémiai eljárásnál a cukor közvetlenül a tesztcsíkból szabadítja fel az elektronokat, s azok áramlását méri a készülék. E különbségnek nincs olyan következménye, amely az egyik elven működő készüléket eleve jobbá, megbízhatóbbá vagy kényelmesebbé tenné a másiknál.
Klinikai pontosság
Az egyes gyártmányok között azonban lehetnek jelentős különbségek. Akár abban, hogy ugyanabból a vérből ugyanarra az eredményre jutnak-e, mint egy hagyományos, „nagy” laboratórium. Akár abban, hogy ugyanabból a mintából ugyanazt az eredményt adják-e az egymást követő mérésekkor. E két tulajdonság – a valódiság és a precizitás – adja együtt az úgynevezett klinikai pontosságot. Ez jelzi, hogy a készülék használója legfeljebb mekkora kockázatot vállal, ha a mérési eredmények alapján hoz döntéseket. Az aktuális szabvány (ISO 15197:2013) olyan pontosságot követel meg, amire bátran támaszkodhat minden cukorbeteg. A szabvány garantálja, hogy az egyes mérések legalább 95 százaléka az alábbi hibahatárok közé esik: 5,5 mmol/l alatti értékeknél ±0,83 mmol/l lehet az eltérés, 5,5 mmol/l feletti értékeknél plusz-mínusz 15 százalék.
Bukás a gyakorlati teszteken
A szigorított szabvány már azt is figyelembe veszi, hogy a legnagyobb mérési kockázatot az egyes tesztcsík-szállítmányok esetleges eltérései rejtik, így megköveteli, hogy a beméréshez különböző sorozatokból származó anyagokat használjanak.
A gyakorlatban azonban nincs ennyire megnyugtató rend a piacon. A szabványosnak mondott vércukormérők egy része a gyakorlati teszteken már nem érte el a megkívánt pontosságot. Egy független tanulmány (Freckmann G, et al.: System accuracy evaluation of 43 blood glucose monitoring systems for self-monitoring of blood glucose according to DIN EN ISO 15197. J Diabetes Sci Technol 2012; 6: 1060-1075) azt találta, hogy az általa tesztelt 34 rendszerből 16 (!) nem teljesítette a megengedőbb, ISO 15197:2003 pontossági követelményeket.
Ezek alapján nagyon is ajánlott pontos és megbízható vércukormérőt választani akár inzulinos kezelésről, akár tablettás cukorbeteg-kezelésről van szó!
Bővebb információ:www.vercukormeres.hu