Interjú a Lang Gusztáv-díjas dr. Neuwirth Gyulával
Sok a beteg, kevés a szakember
Az idei Civil Fórumon a veszprémi Alapítvány a Cukorbetegekért által alapított Lang Gusztáv-díjat – a magánszemélyeknek járót – dr. Neuwirth Gyula diabetológus kapta. Nyugdíjba vonulásáig a debreceni Kenézy Gyula Kórház I. Belgyógyászati Osztályának főorvosa volt, diabetológusként a mai napig dolgozik. Az ő kezdeményezésére alakult meg a Hajdúsági Diabétesz Egyesület 25 évvel ezelőtt, s mind a mai napig ő a közösség szakmai irányítója.
– Nem véletlenül javasolták önt a díjra, s nem véletlen, hogy ekkora tapsot kapott. Tudom, hogy nagyon szeretik a betegei. Ön szereti a cukorbetegeket?
– Nagyon jó kérdés. Az embereket általában szeretem. A diabétesz nagy teher, komoly betegség, amely jelentősen megváltoztatja az érintettek életmódját, életkilátásait. Minél korábban tudunk segíteni tanácsokkal, terápiás javaslatokkal, annál jobban tudjuk biztosítani számukra a normál emberi életet. A tudás mellett arra az érzésre van szükségük, hogy nincsenek egyedül, nem kell szégyellni a betegségüket, azt felvállalhatják nyíltan. Ezt én meg tudtam nekik adni, és szívesen adtam, adom.
– Az egyetem után belgyógyászként kezdett dolgozni, majd ’80-ban nyílt lehetősége arra, hogy a klinikáról a megyei kórházba „kimehessen” cukorbetegekkel foglalkozó orvosnak.
– A ’80-as években szerveztük meg a diabéteszesek ellátórendszerét. Addig a cukorbetegek a háziorvos és a belgyógyász között választhattak, igaz, jóval kevesebb beteg volt akkor, mint ma. Feladatom a szakgondozó és a területi ellátórendszer kiépítése volt. Szép időszak volt, gyakorlatilag azt csináltam, amit akartam. Rendeltem minden nap, délelőtt a szakrendelésen, délután az osztályon. Hetente egy nap pedig három megyét látogattam. Volt egy cég, amely lehetővé tette, hogy az orvoslátogatókkal együtt én is mehessek a háziorvosokhoz. Leültem, megkérdeztem, mi a helyzet a cukorbetegekkel. Ők pedig elmondták, mivel, kivel nem boldogulnak, mi hiányzik…
Köszönet és gratuláció
1954-ben születtem, 1960-ban már diagnosztizált 1-es típusú cukorbeteg lettem. A berettyóújfalui pici kórház továbbküldött mentővel a debreceni klinikára, majd 14 évesen ismét átvette a kezelésemet. Ám alkalmanként megjelentem a Kenézy Gyula Kórház diabétesz szakrendelésén is. Nem azért, mert nem bíztam a berettyóújfalui orvosokban, csak mert egy megyei kórház kicsit előbb hozzájutott az új dolgokhoz, akkor ezt így gondoltam.
Hú, az első alkalom... katonás felszólítással így kezdődött: „Maga már jó régen cukorbeteg! Jöjjön vissza éhgyomorra, előző napi, otthon készített profiljával! Látni akarom, a szövődményei hogy állnak!” Gondoltam magamban: Kellet nekem idejönni! De mentem... és jöttek a vizsgálatok. Neuwirth főorvos úr szerint már a szemészeten is biztos lesz valami. „Hihetetlen”, mondta a leletet kézben tartva…
Néhány beszélgetés a kórház folyosóján, a társalgóban, a kórteremben a főorvos úr szabad- és pihenőidejében, az alatt az első bennfekvéses időben, és minden félelmem elszállt!
Hálásan köszönöm ezeket a beszélgetéseket sok-sok cukorbetege nevében, mert tudom, nem csak rám szánt időt, figyelmet! Köszönöm, hogy 25 évvel ezelőtt megalakította a Hajdúsági Cukorbetegek Egyesületét, akik között sok barátra találtam.
Drága főorvos úr! Sok cukorbeteg nevében köszönöm, amit értünk tett, tesz, és kérem, tegye ezt, amíg csak a jó Isten megengedi!
Bíró AntalnéBerettyóújfaluból
– Milyen volt a háziorvosi ellátás annak idején?
– Voltak problémák. Sokan kifejezetten jók voltak szakmailag, de a lehetőségük kevesebb volt. Falusi körülmények között elmondhatatlan, milyen viszonyokkal találkoztam. Ritkán küldték magasabb fórumokra a betegeket. 15-ös a cukor? Nincs panasz? Akkor jó. Elvoltak magukban. Ebbe a helyzetbe kerültem bele én. Kértem, akkorra hívják be a problémás beteget, amikor megyek. Nekem hasznos volt, mert láttam a valóságot, nekik pedig azért, mert volt valaki, akivel konzultálhattak. Több évig csináltam ezt.
– Mire a legbüszkébb az elmúlt évtizedek diabetológusi munkájából?
– Az egyesületre. Arra a szeretetre, ahogy ott fogadnak. Én minden rendezvényre elmegyek, hacsak valami nagyon nagy akadálya nincs. Mindig szólok pár szót, konzultálni lehet velem, tanácsokat adok. Ezt elvárják tőlem.
– Van hiányérzete, valami, amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítania?
– Pályáztunk, hogy létrehozhassunk egy mozgó diabetológiát. A diabetológiai ellátás terén a nagyvárosok mellett a kistelepülések nagyon elmaradottak. A betegek nehezen mozognak, mégis sokat kell utazniuk a szakorvosi ellátásért, érthető, hogy ritkán jönnek. Szerettem volna, ha a szakellátás – diabetológus, szakápoló, dietetikus – tudna elmenni a kis falvakba. Ez nem jött össze.
25 éves a Hajdúsági Diabétesz Egyesület
Jubileumi ünnepség
25 évvel ezelőtt dr. Neuwirth Gyula főorvos tudatosította bennünk, milyen nagy szükség van ránk, az évek alatt szerzett gyakorlati tapasztalatainkra, a „cukros műveltségünkre”, hogy mindezt átadhassuk kezdő sorstársainknak, megszervezzük számukra az oktatás, az előadások, a közösségi élmények lehetőségét. Főorvos úr azóta is szakmai tanácsadója és mindenben segítője a 10 fővel alakult, mára 130-as taglétszámú egyesületnek.
A vezetőség egyöntetű szavazata alapján megalapítottuk az új debreceni díjat, amelyet Sápi Zoltánné – első elnökünk – tiszteletére róla neveztünk el, és minden évben egy arra érdemes személynek ítélünk oda. Első alkalommal Balog János vehette át a díjat, aki 2002 óta vezeti töretlen lelkesedéssel közösségünket. Alapító tagjainkból öten sajnos már nem lehetnek közöttünk... a többiek emléklapot vettek át a 25 éves évfordulón, május végén, az ünnepi egyesületi ülésünkön.
Nagyon örültünk, hogy társszervezeteink közül a berettyóújfalui, az egri, a nyíregyházi és a törökszentmiklósi cukros társaink – bátran mondhatjuk, barátaink – eljöttek velünk ünnepelni.
Ünnepségünk kulturális része filmvetítéssel kezdődött. Cséke Zsolt operatőr reformációról forgatott filmjét láthattuk, aminek tagságunk aktív részese volt. (Erről korábban már beszámoltunk a Diabetesben.) Egyesületünk Búzavirág dalköre köszöntötte dalaival a megjelenteket, meglepetésünkre két férfitaggal kiegészülve és citerával kísérve. Több vendég közreműködésével zenés blokk zárta a programot, közös énekléssel, tánccal.
Nagy Erzsébet
– Van olyan páciense, akire büszke, vagy akit a többinél jobban szeret?
– A Joslin-emlékérmesekre. Már van vagy öt ilyen betegem. Aki 50 éve cukorbeteg, és nincs jelentős szövődménye – az nagy teljesítmény. Le a kalappal előttük.
– Volt-e olyan páciense, akin nem tudott segíteni?
– Nem lehet ezt egyértelműen megállapítani. Voltak olyanok, akiken láttam, nem tartják be, amit mondtam nekik. Helyettük élni nem tudok. Van, ami a betegen múlik, az ő hozzáállásán, hogyan tartja be a szabályokat, és vannak dolgok, amelyek nem a betegen múlnak.
– Hány százalék ön szerint, ami a betegen múlik?
– Nagyon sok! Kétharmad.
– Mi a véleménye a mai magyar diabetológiáról?
– Rendkívül sok a beteg és rendkívül kevés a szakember. S még e kevés diabetológus is földrajzi szempontból nem egyenletes eloszlásban dolgozik. A kistelepülések ellátása nem megfelelő.
Herth Viktória
