Nem kell megijedni, sem félni!
Interjú Till Attilával
– Van személyes kötődésed a cukorbetegséghez?
– Több cukorbeteg ismerősöm van, olyan is, akiről egy év után tudtam meg, hogy neki más a vérképe, mint nekünk, mert ugyanolyan életet él, mint mi. Nem megy el az energia, nem megy el az élénkség attól, hogy az ember cukorbeteg. Hála istennek a cukorbetegek jelenleg odafigyeléssel ugyanolyan életet tudnak élni, mint bárki. És ez a legfontosabb. Én szeretem a tudományt és hiszek abban, hogy vannak olyan gyógyszerek, kutatások, amelyeket az ember jól használ.
– Nincs semmi félelem, fenntartás benned a cukorbetegséggel kapcsolatban? Mit tennél, ha a gyermekeidet cukorbetegséggel diagnosztizálnák?
– A cukorbetegséggel kapcsolatban bennem semmilyen félelem és semmilyen tartás nincs. Még érdekesnek is tartom. Emlékszem, amikor egy ismerősömnél láttam, ahogy inzulinozza magát. Elővett egy tollat, akkor egy picit elcsöndesedett a társaság, de nem tragikus pillanat volt, hanem olyan, mintha egy science-fiction filmbe csöppentünk volna. „Gabi, te most mit csinálsz? Cukorbeteg vagy?” „Persze, persze, csak be kell adnom.” Jellemző módon mindenki megnézte az eszközt, és mindenki azzal akarta szurkálni magát. „Mennyire fáj? Nagyon fáj? Kicsit fáj?” (nevet).
Ha kiderülne az egyik gyerekemről, hogy cukorbeteg, akkor azért lehet, hogy megijednék, egy pillanatra. Most, amikor a cukorbeteg gyerekekkel rajzolok, forgatunk, csináljuk a közös színpadi munkát, egy percig sem érzem, hogy nekik bármi nehezükre esne. Úgyhogy, ha az én gyerekem cukorbeteg lenne, szerintem akkor sem félnék, hiszen már van tapasztalatom, hogy nagyon jól lehet kezelni ezt a betegséget. Igazából nekem nem is betegségnek tűnik, annyira jól lehet kontrollálni. Együtt kell élni vele! Ez az együttélés pontosságot, egyfajta odafigyelést jelent.
Nagyon érdekes, hogy míg a gyerekekkel készülök a színpadi munkára, közben a felnőttek figyelik az órát, a felnőttek jobban tudják, hogy enni kell, inni kell valamit, be kell venni egy szőlőcukrot, jelzett a pumpa vagy a telefon… De a gyerekek is figyelik. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy a gyerekek milyen könnyedén tudnak együtt élni ezzel az állapottal. Azt sem érzem, hogy a cukorbeteg gyerekeknek szomorúak lennének a szüleik.
KN
