A hála napja
Annyi mindenért lehet az ember hálás. Kezdjük ott, hogy felébredünk reggel, és kinyitjuk a szemünket. Tehetjük mindezt duzzogva (fene vigye el, már megint reggel), dühösen (a macska rúgja meg, ismét kelni kell), vagy vidáman, pozitívan, hálát adva (köszönöm, hogy egy újabb napot kezdhetek, hiszen tudom, ma valami varázslatos dolog történik velem).
Ízlések és pofonok, de én az utóbbit választottam április 8-án is, amikor fél ötkor megszólalt az ébresztőm. Lili, a vakvezető kutyám úgy ugrott ki fekhelyéről, mintha minden áldott nap (milyen szép szófordulat) hajnalban kelnénk. A reggeli teendők után, csípős szél sodorta esőcseppekkel indultunk a vasútállomásra: Édesanyám, Lili és én. A Fonó Budai Zeneházba tartottunk, a hetedik alkalommal megrendezett Civil Fórumra. Az utunk zakatolva, de zökkenőktől mentesen telt, nem tértünk vakvágányra, fedélzeten a vakvagánnyal.
Kelenföldre érve Guti Péter, a Tudomány Kiadó ügyvezetője várt minket, tárt karokkal és autóajtókkal. Ahogy begurultunk az esemény helyszínére, hirtelen az idő mókás dologba kezdett: „bibipp-bibipp” felkiáltásokkal a kengyelfutó gyalogkakukkhoz hasonlóan vad vágtát rendezett. Egyik percben még az „ébresztő, csapó 2” kávénkat szürcsölgettük Édesanyámmal időközben megérkezett barátaink körében, majd a következő villanásban felfelé sétáltam a színpadra Herth Viki társaságát élvezve.
A kérdések záporoztak felém, s kezemben elsőszülött könyvemmel, az Öröm ABC-vel próbáltam adni: szeretetet, reményt, jókedvet, amelyekből a megelőző órákban annyit kaptam. A nézősereg, de azt is írhatnám, hogy nézőhad, mert olyan szép számban jelentek meg, hálás közönségnek bizonyult. Nem tudom, ők hogyan indították a reggeljüket, de az biztos, hogy minden viccre vagy komoly feleletre mosollyal az arcukon reagáltak. Meg néha könnyekkel, mint utóbb megtudtam. A szűk fél óra hirtelen ért véget, pedig még csak épp hogy bemelegedtünk.
A kedves megjelentek azonban vártak rám a Szülőföld Kiadó standjánál, ahol egy toll s fantasztikus társaság jelenlétében autogramokkal láttam el az előttem fekvő, kitárt könyveket. Az Öröm ABC képviselte szeretetet próbáltam minden általam leírt szóval tovább duzzasztani, átadva azt a hálát, amelyet folyamatosan, megállás nélkül éreztem. A „köszönöm” beragadt a fejembe, de a beakadt lemez hangjaival ellentétben nem csengett hamisan, hanem egyre szebben. Az ebédnél még a kelbimbónak is úgy örültem, mintha csodával lepett volna meg az élet. Édesanyám boldogan falatozott mellettem, miközben örvendezve beszélgettünk, feldolgozva az élményeket.
Rápillantva az óráinkra, egyeztetve a mutatókat hamar szembesültünk a ténnyel: indulnunk kell. Mert a vonat nem vár. Hogy sínre kerüljünk, képletesen, s gyakorlatban is, Péter fehér ló helyett négy kerékkel gurította ki csapatunkat Kelenföldre, ahol búcsúképp életünk legfinomabb kávéjával is megajándékozott minket. Talán azért éreztük így, mert nem csak testünket, hanem lelkünket is simogatta a szeretettel fűszerezett folyadék. Ahogy felszálltunk a vonatra, s beszálltunk a fülkénkbe, csendben egymásra néztünk Anyuval. Bár én csak lelki szemeimmel láttam arcának vonásait, tudtam, mosolyog. Szemei, ahogy Viki is mondta, az enyémek helyett is csillogtak. „Köszönöm!” – szólaltunk meg egyszerre, s nevettünk is fel a következő percben, hiszen mindketten ugyanarra gondoltunk: hálásak vagyunk a megélt, áldott pillanatokért.
Horváth Nikoletta
