Joslin-díjasok

Állandó mozgásban vagyok

Liktor Szabolcs feltűnő jelenség a cukorbetegek között. Terepszínű baseballsapkában, napszemüvegben, sokzsebes mellényben úgy hatott a budai Civil Fórumon, mint aki most pattant le a biciklinyeregből. Élénk mozgásával, széles mosollyal az arcán egyáltalán nem tűnt betegnek. Kétszer is megnéztem a listán, nem tévedtem-e, de valóban az állt rajta, hogy a bélapátfalvai Liktor Szabolcs 1985 óta, tehát 31 éve él diabétesszel. Ennek elismeréseként Joslin-díjban részesült.

– Semmiben nem akadályoz a diabétesz. Úgy élek, mint az egészségesek. Persze, sportolás előtt mindig megmérem a vércukrom, hogy tudjam, honnan indulok. Többféle sportot űzök. Nyáron főleg kerékpározom, szinte minden nap 20-25 kilométert letekerek. Reggel ötkor elmegyek dolgozni, egy klímagyártó cégnél diszpécser vagyok. Délután háromra hazaérek, ebédelek, az otthoni teendők után este hatkor kerékpárra pattanok. Ez utóbbiból nem engedek. Vagyunk négyen-öten haverok, akik együtt járjuk két keréken a környéket – mondja bemutatkozásként.

Aztán hozzáfűzi, hogy főútvonalon kénytelenek hajtani, mert Bélapátfalván még nincsenek kiépítve a kerékpárutak, pedig közel van Szilvásváradhoz, az ismert kirándulóhelyhez ez a barátságos kis település. Jellemző, hogy inkább az útviszonyokról beszél, mint a testi bajokról, amelyek azért őt sem kerülik el teljesen.

Bár a cukorbetegség nem gyógyítható sportolással, a rendszeres mozgás segít az egyensúly beállításában és fenntartásában, a szervezet anyagcsere-állapotának a normalizálásában, a normál testsúly megtartásában, a szövődmények elkerülésében a szakirodalom szerint, amit Szabolcs is megerősít. Elmesélte, hogy nem csak kerékpározik, van, amikor hátizsákos gyalogtúrára indulnak barátaival, 40-50 kilométert is megtesznek. Ezt is nagyon élvezi, mert imádja a természetet.

Mivel a testmozgás jelentősen befolyásolja a vércukorszintet, a terheléseknek az időtartamát, intenzitását az étkezések és az inzulinkezelés függvényében pontosan meg kell tervezni.

Szabolcs állítja, neki a JDH Alapítvány (Juvenilis-Diab-Help) segített a kamaszkorban átvészelni azt a nehéz időszakot, amikor kiderült, hogy cukorbeteg. A JDH egészségnevelő tinitáborainak résztvevőjéből később táboroztatóvá nőtte ki magát. Mindene a mozgás, amit ő úgy mond: „állandó mozgásban vagyok”. Nem csak a szabadidejében, de a munkahelyén is. Tizenöten dolgoznak a műhelyben, s neki az a dolga, hogy folyamatosan ellássa az embereket munkával.

Amikor arra kérem, említsen valamit a hátrányok közül, amelyeket a diabétesz miatt elszenvedett élete folyamán, hosszan gondolkodik, majd azt válaszolja: talán a pályaválasztás. Esztergályos szeretett volna lenni, de a betegsége miatt ezt a szakmát nem ajánlották neki. Végszóként, a diabétesszel töltött 31 éve tanulságaként Szabolcs azt üzeni sorstársainak: „Mindent lehet, csak mértékkel. Tudni kell, hol a határ.”

Bartuc Gabriella