Ahogy egymással bánunk
Orvos a beteggel, pedagógus a szülővel, szolgáltató az ügyféllel... Csupa ismerős, elvileg egyenrangú kapcsolat, de valójában kiszolgáltatott helyzet.
Helyzetek sora, ahol megalázó párbeszédekbe keveredünk, ahol három egymás mellé került információból megítélnek bennünket, következtetéseket vonnak le rólunk, ahol elhűlve érzékeljük magunkat kicsinek, gyengének és sebezhetőnek. Helyzetek, amelyekre soha nem vágyunk, ahol ráadásul „uram/asszonyom” „kedvesanya/apa” leszünk, elveszítve a nevünk jelentette identitás-biztonságot is.
Lépcsőház-effektus
Az eszünkkel persze tudjuk, kijárna a megbecsülés, a tisztelet – de közben bennünk valaki megszeppenve igazodik: jó leszek, jó leszek, csak bánj velem szépen. Ebből a belső disszonanciából aztán rövid és hosszú távon is sokféle érzelmi, viselkedéses megoldás születhet.
Leggyakrabban a harag, az is sokszor megkésve. Ez a klasszikus „lépcsőház-effektus”. Amikor már érzelmileg kevésbé vagyunk a helyzet hatása alatt, mindig remek ötleteink vannak azzal kapcsolatban, hogy mit kellett vagy mit lehetett volna tennünk. A harag annak a frusztrációnak az eredménye is lehet, hogy ezt mégsem tettük meg, mert úgy döntöttünk, hogy adott pillanatban azt nem lehet.
Mitől függ ez? Például attól, hogy mire szocializálódtunk. Mit láttunk a családunkban? Ez nem jelenti azt, hogy mi is ezt fogjuk tenni. Lehet, hogy az ellenkezőjét tesszük, pont a minta miatt. Talán ismerős: „nem akarok olyan lenni, mint az anyám, aki mindenkinek beolvasott – ezért én senkivel nem konfrontálódom”. A rossz hír: mindegy, hogy ugyanazt vagy az ellenkezőjét teszi, a lényeg, hogy nem a helyzetre adott reakcióként, hanem mert az anyja... A minta kerülése pont olyan, mint a minta követése – köt bennünket.
Másképp viselkedünk
Milyen választ adunk a minket ért sérelemre? Attól is függ, milyen a saját cselekvési repertoárunk. Van-e tapasztalatunk arról, milyen, amikor másképp viselkedünk. Ez nagy szabadságot adhat, mert bár mindannyiunknak van preferált, zsigeri működési módja egy konfliktusos helyzetben, jó azt tudni, hogy lehet másképp is, és ettől a felismeréstől ez rajtunk áll.
Egy konfliktushelyzetben egyszerre több minden sűrűsödik össze: mennyire tartom fontosnak magamat, az elképzeléseimet, a személyemet? Aztán ott a másik – azaz, hogy mennyire fontos nekem ő, mennyire szükséges együttműködnöm vele? Mi a tétje a helyzetnek számomra? Olyan esetekben, amikor „leértékelem” saját magam fontosságát, azaz én nem adom meg a tiszteletet magamnak, jönnek az elkerülés és a passzivitás formái. A szánkra fagyott mosoly és bólogatás, az üveges tekintettel végighallgatás, a helyzetből kisomfordálás.
A fele nálunk van
Előfordul, hogy én ugyan a helyén kezelem a saját fontosságomat, ám őt leértékelem, mert fiatal, mert nem tartom kompetensnek, mert ’ismereménezeketmind’... Persze messze van ez is a konstruktivitástól, hiszen az ekkor bekövetkező harcolás, szájkaratézás nem a helyzet megoldása felé visz, hanem csak az agresszív ösztöneink kiélését szolgálja. Ugyan nem a lépcsőházban merengünk, hogyan is kellett volna, de a saját agressziónk erőteljes megmutatása a mi lelkünkben is nyomot hagy. Mondjuk szégyen formájában.
Ideális esetben a fejünkben fontos és tiszteletreméltó a helyzet mindkét szereplője – ő is, én is. A megszólítással, a figyelemmel, számtalan gesztussal jelezhetjük neki ezt. De mit tehetünk azért, hogy nyilvánvaló legyen a másik számára: ugyanezt el is várjuk?
Megtehetjük, hogy ha nem kapjuk meg a tiszteletet, megfogalmazzuk a kérésünket. Nem teszünk úgy, mintha nem lenne rá igényünk. Persze nem biztos, hogy a másik megérti, de azzal, ha megfogalmazzuk, adunk rá lehetőséget neki. Ennyi a dolgunk. Minden helyzetnek, kapcsolatnak, viszonynak, történésnek a fele része van nálunk. A felelősségnek is.
Hogy magunk számára ez mindenkor evidencia legyen, jó, ha előkeresünk az agyunk titkos fiókjából egy mondatot: „fontos vagyok és jár nekem a tisztelet”. Meglesz az, csak keresd!
