Örömök a cukorbetegségben
Jó belegondolni, hogy mennyi kedves emberrel hozott össze eddig a sors a diabéteszes állapotom során.
2012 szeptemberében diagnosztizáltak 1-es típusú cukorbetegként, ekkor 27 éves voltam. Eleinte nem tudtam, hogy ez mivel jár, ismeretlen „betegség” volt számomra, hiszen a családból senki nem volt diabéteszes, ezen felül kellően egészségesen étkeztem. Mindenesetre nem ijedtem meg, amikor mondták, hogy cukorbeteg vagyok, követtem a háziorvos utasításait és megkerestem egy diabetológust, aki bevezetett a cukorbetegség szabályainak rejtelmeibe.
Egy hónapra volt szükségem, amíg megbékéltem a helyzettel. Féltem a gondolattól, hogy minden nap saját magamat kell megszúrnom, injekciót beadnom. Eleinte többször sírtam, mialatt az orvosra vártam, végül mindig vigaszra találtam, ebben nagyon sokat segített a kezelőorvosom és az asszisztense. Minden aggályom elmúlt, amikor saját magamon kipróbáltam, hogy nem jár semmilyen fájdalommal az inzulin beadása. Talán bizarrul hangzik: örömmel járok kontrollra, sosem betegként megyek végig az orvosi folyosón, mert tudom, hogy nagyon kedves és türelmes emberekkel van találkozóm.
Bizonyos helyzetekben kellemetlen ez az állapot, és úgy érzem, könnyebb lenne, ha nem lennék cukros. A legnagyobb segítséget a cukorbetegséggel való együttélésem során a hozzám tartozóktól és az ismerőseimtől kapom, segítenek, figyelmesek. Mivel a legtöbb ismerősöm figyelembe veszi, hogy vannak bizonyos „szabályok”, amelyeket egy cukrosnak be kell(ene) tartania, nagyban megkönnyítik az életemet, és ezáltal nem teherként, hanem kegyelemként élem meg ezt az állapotot. Családom mindig odafigyel, mit és hogyan főzzön (persze titokban reménykedem, hogy közben rávezetem őket az egészségesebb táplálkozásra); a kollégáim szerint rendszerességet hozok az életükbe a közös ebédek során (mindig délben ebédelünk, ezzel is összetartjuk a csapatot), és ők is törekednek az egészségesebb étkezésre.
A cukorbetegség során számos alkalommal szembesülök gyengeségeimmel (például nehéz megállnom, hogy kis- vagy főétkezésre tartogassam, ha cukormentes sütivel kínálnak; vagy az időben való lefekvés és elegendő alvás; vagy az étkezési és cukornapló rendszeres frissítése). Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletesen betartok mindent. Hol nagyon fegyelmezett vagyok, hol pedig lankad az akaraterőm. De mindig törekszem rá, hogy legközelebb jobban csináljam.
Számos helyen hallhatjuk, hogy egy cukorbeteg életében mennyire fontos a mozgás. Nos, régen összevissza jártam sportolni, de másfél éve rendszeresen sportolok és eközben megszerettem a futást is. Az utóbbi egy közösségnek köszönhető, a Sportos Cukorbetegek Egyesületének, akikhez egy éve járok havi rendszerességgel. Ebben a körben további kedves, okos és segítőkész embereket ismerhettem meg, akik szívesen megosztják tapasztalataikat, mindig hallok számomra valami újat. Az egyesület tagjainak köszönhetem, hogy részt vettem életem első futóversenyén (és nem az utolsón).
Ha négy év után összességében mérlegelem a cukorbetegség negatív és pozitív velejáróit, azt mondom: normál értékekre vágyom, de arra nem, hogy mindez elmúljon, hiszen rengeteg jó dolgot lehet általa felfedezni, csak észre kell venni.
Somogyi Erika
