„Tanítsd meg a gyerekeket!”
Emlékeznek Kovács Kati dalára? Ennek címe illik az én írásom élére is, amely a gyereknevelés nehézségeiről szól, különösen, ha a gyermek cukorbeteg.
Kezdésnek egy történet még az „ántivilágból”, amikor főzős fecskendőket használtak, vércukormérők pedig csak a legmerészebb álmokban léteztek. Volt egy cukorbeteg kislány, aki megnyerte a városi tanulmányi versenyt. Az országos megmérettetés kéthetes táborozással volt összekötve. Az anyukája elkísérte, beszélt az orvossal.
A gyerekek rögtön csúfolódni kezdtek. Nem akart még jobban kilógni a sorból, ezért nem uzsonnázott. Eljött a vacsora ideje. Elindultak. Hosszabb volt az út, mint gondolta. Hipózni kezdett, de nem volt nála semmi ellenszer. Nem tudta, mekkora út áll még előtte, visszafelé sokat kellett volna mennie. Szólni nem akart vagy nem mert senkinek. Tovább ment... A vacsorát még át tudta venni, leült és tömte magába a sült krumplit, mert pechére éppen az volt vacsorára. Hogy milyen hússal, arra már nem is figyelt. Megúszta!
Nem baj, hogy ez történt, mert megismerte, hogyan reagál a szervezete ilyen helyzetben, megtanulta, mi fontos és mi nem. Többé nem tudták sem csúfolódással, sem elvárásokkal rávenni, hogy ne a saját lehetőségei szerint cselekedjen.
Jó, ha egy gyereknek lehetősége van hibás döntései őszinte átbeszélésére egy mellette álló, hozzáértő emberrel! Ennek a kislánynak nem volt, de sokat okult a történtekből.
A lélek felkészítése
Vajon miért tudják profi módon a gyerekek, mit kell ahhoz tenni, hogy a vércukormérő ne a valós értéket mutassa? A felnőttek részéről miért a csalások leleplezése a cél, ahelyett, hogy őszinte légkörben, kézen fogva ismernénk és tanulnánk meg a diabéteszes szervezet sajátos reagálását különböző helyzetekben? Egyre többet tudunk a testről, de hol tartunk a lélek felkészítésében? A felelősségteljes gondolkodás életre szóló (pillanatra sem hanyagolható) feladat. Csak a normoglikémia és a hemoglobin A1c értéke a fontos, vagy fontos az is, hogy e számokhoz érettség, önállóság, helytállás, önismeret is társul a gyermek részéről…?
Már hallom a záporozó ellenvetéseket: „nem tehetjük kockára a gyermekünk jövőjét…! hogy képzeli…? miért buzdítja a gyerekeket a normoglikémiától való elhajlásra…?” Nem erről van szó! Legyen normoglikémiás, de úgy érje el, hogy ismeri a saját reakcióit, magára tudja szabni az e betegségre általánosságban előírt szabályokat és még inkább a vészreakciókat.
Itt emlékezem meg dr. Hódi Miklósról, aki mesteri módon tudott tanítani. Nála nem az volt a központi téma, hogy mennyi a vércukorérték, hanem az, hogy az adott érték mitől alakult ki, hogyan reagáltam és hogyan oldhattam volna meg jobban.
Térjünk vissza a kislányhoz, aki az „ántivilágban” küzdött meg ezzel a betegséggel. Már felnőttként eljutott Erdélybe hasonló korú fiatalokkal. (Abban az időben, amikor ott a boltokat leginkább az üres polcok jellemezték.) Megmászni készültek a hegyet, és a túloldalról a Tordai hasadékon jöttek vissza. A többiek 2-3 órás túrára gondoltak. A felnőtté cseperedett kislány már nem hagyta magát befolyásolni. Felpakolt annyi élelmet, amennyi neki egy napra, intenzív mozgáshoz kellhet. Bizony, este értek vissza. Ebben az esetben – és az életben még sokszor – a jó helyzetfelmérés és az önismeret segítette.
Piros Ildikókislány az „ántivilágból"