Cukor(pótló)helyzet Dél-Koreában
A szomszédé tényleg zöldebb?
Pár napja jöttem haza Dél-Koreából. Fantasztikus hely, és mivel már harmadszorra látogattam meg egy ázsiai országot, nyugodtan ki merem mondani, hogy szeretem azt, ami itt fogad. Ettem tengerből pár perce kifogott nyers halat salátalevélbe göngyölve, meg zöld teás ropit, de még ezek sem voltak annyira furák, mint az, hogy Dél-Koreában nem ismerik az édesítőt! Először egy kávézóban kértem cukor helyett a pultos lánytól, de úgy nézett rám, mintha alaplapot kértem volna egy felfújható szintetizátorba. Szóval, értette, hogy mit kértem, de látszott rajta, hogy ez most először fordult elő vele kávézós karrierje során.
Oké – gondoltam –, itt alapvetően tej és cukor nélkül isszák a kávét, meg különben is, egy kis sarki kávézótól ne sokat várjon az ember. De azután ugyanez az arc fogadott a Starbucksban, a menő szállodákban, a reptéren, nagyjából mindenhol. Utóbbiakban azért kerítettek nekem édesítőt, de látszott rajtuk, hogy ufónak néznek, és hogy a raktár legeldugottabb részéből ásták elő, mert mindig várnom kellett rá, miután a főnök elküldte az egyik pechesebb beosztottját, hogy kerítsen édesítőt ennek a fura európainak, aki nyilván csak azért kér ilyesmit, hogy velük szórakozzon, és adjunk neki gyorsan, mert akkor hátha nem marad sokáig! Az ilyenekkel mindig baj van…
Meg kellett állapítanom, hogy itt nem laknak cukorbetegek. Öt közértből egyben találtam light kólát. Ez is megerősített. A vendéglátónk elmesélte, hogy azért nincsenek elhízott emberek Koreában, mert a társadalom annyira egészségtudatos, hogy az egészséges táplálkozás fétis mellett konkrétan kirekesztik az elhízott embereket! Aki elhízott, az nem dolgozik rendesen! Az naplopó! Vagy nincs akaratereje! Annyira komolyan veszik ezt, hogy egy étteremben simán megtagadják a kiszolgálást egy kövér európai embertől is. Kísérőnk látott már ilyet!
Durvának hangzik? Az is. De a hatásfoka is durva! Az emberek húzzák egymást a jó irányba! A cél szentesíti az eszközt! Két hét alatt nem nagyon láttam kifejezetten kövér embert! Egyre hosszabb ideig élnek aktívan, sportolva.
Nincsenek ezek szerint cukorbetegek sem – véltem, mint utóbb kiderült teljesen tévesen! Ugyanis mikor arra jutottam, hogy ezt itthon megírom, gondoltam, csak megnézem, mi a pontos helyzet ezzel kapcsolatban! És jött a hideg zuhany: majdnem ugyanannyi a cukkerek aránya Koreában, mint az USA-ban vagy nálunk, Magyarországon! A lakosság körülbelül 10 százaléka! Ez meg hogy lehet?! Minden jel az ellenkezőjére utal!
Azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy Isten mellett a diabétesz útjai is kifürkészhetetlenek. Kicsit beleástam magam a témába és arra jutottam, hogy bár az egészséges életért rengeteget tesz Dél-Korea, a gazdasági csodának, amit az elmúlt 60 évben felmutattak, megvolt az ára! A világon itt az egyik legmagasabb a napi munkaórák száma! Rengeteget dolgoznak, ráadásul egymással és magukkal szemben is elképesztő elvárásokat támasztanak. Ez automatikusan stresszhez vezet. Sok munka, magas elvárások, belső megfelelési kényszer. Ráadásul a „work hard, play hard” életmód jó táptalaja az „alkohollal pihenjük ki fáradalmainkat” mozgalomnak.
Kicsit elszomorodtam. Mert idehaza ezek szerint dupla ollóba vagyunk fogva. Nincs kevesebb stresszben részünk, mint ázsiai vendéglátóimnak, viszont lenyomjuk őket az elhízásban, az egészségtelen táplálkozásban és a „sporttalanságban” is.
Máshogy kéne ezt csinálni. Annyira kellene stresszesnek lenni, mint egy jamaicai reggae-zenésznek, és úgy táplálkozni, ahogy egy koreai halász.
Ha pedig ez nem megy, akkor marad a: cukrot mérünk, fejet csóválunk, megpróbáljuk legalább a kenyeret elhagyni és felhúzni a futócipőt, amíg még jó idő van… És mese nincs: élni kell vele, mert elfutni nincs hova!
Kovács Áron
