56 év diabétesszel
Győzelem a betegség fölött
Tiszteletteljesen elhalkult a nézőtér, amikor Pázmán Zoltánné Juszcsák Rózsa nevét felolvasták a Joslin-díj átadásának ünnepségén, a Budai Fonóban, hiszen le a kalappal az előtt, aki 56 éve él diabétesszel.
Kedves idős hölgy, nyugodtan letagadhatna 74 életévéből párat. Mosolyogva jár-kel a világban, holott az ő életén keresztül akár meg lehetne írni a cukorbetegség magyarországi történetét. De nem terhel se minket, se magát vele, inkább csak a szépre emlékezik. Annyit említ szerényen, hogy részt vett annak idején az első magyarországi diabétesz-világtalálkozón Szekszárdon, eltette emlékbe még a menükártyát is.
Őszintén beszél betegségéről, hangsúlyozza, hogy ő szerinte betegség, bár a modern orvostudomány szívesebben használja rá az állapot kifejezést. Rózsának nincsenek illúziói. Kijelenti, nem mese habbal ez a mögötte lévő 56 év.
– 1959-től, 18 éves korom óta vagyok beteg. Nehezen jöttek rá az orvosok a bajomra. Akkor már rengeteg vizet ittam – emlékezik vissza Rózsa az életét jelentősen befolyásoló eseményre. – Hat évtizeddel ezelőtt nem volt ilyen kultúrája a diabetológiának, mint ma. Sokáig nem tanítottak meg a helyes étkezésre. Kevés volt a diagnosztizált cukorbeteg, ezért az volt az érzésem, úgy mutogatnak, mint egy „majmot”, ha bementem a rendelőbe: „itt a kis cukros”, mondták. Szokjam meg az inzulinadagolást, mint a fogmosást, ajánlották. Fiatal voltam és szép, nem fogtam fel tragikusan. Tizenhat évesen férjhez mentem, két gyermeket szültem, inkább velük foglalkoztam, mint magammal, az anyai ösztön erősebb, mindemellett dolgoztam, textiltechnikus a végzettségem, de könyvelőként mentem nyugdíjba.
Kérdésemre, hogy mostanában hogy érzi magát, ezt válaszolja:
– Jól vagyok, megteszek mindent az egészségemért, de nagyon sok szövődményem van. Nyolc szemműtéten vagyok túl, tudja, abban az időben nem ilyen inzulinok voltak, mint ma. Üvegtesti vérzéssel megvakultam, három napig nem láttam. Amikor megműtöttek, reggel nem volt szabad mozdítani a fejem, véletlenül mégis csak félrefordítottam, be is vérzett, újra kellett kezdeni az egész műtétet. Érszűkületem is van, de a diabéteszes neuropátia a legnagyobb problémám, nem érzem, ha megütöm a kezem-lábam, de éjjel úgy fáj, hogy a lepedő sem érhet hozzá. Az orvosom meg van elégedve velem, pedig a mai napig nagyon labilis a cukrom. Nyugtat, nem kell vele foglalkozni, hiszen okozhatja a légköri viszonyoktól kezdve a stresszig sok minden. Holnap jobb lesz, ha ma rossz.
Rózsa hangsúlyozza, van egy őrangyala, a férje, akivel 59 éve összekapaszkodtak, és azóta együtt vannak jóban, rosszban. Nincsenek külön koszton, Zoltán is édesítőszerrel, diétásan étkezik. Illetve, Rózsa nem csinál titkot belőle, ha nagyon megkívánja az édeset és nem jut hozzá diabetikushoz, megeszi cukrosan. Ez ritkán fordul elő, de megesik. Egyébként létfontosságúnak tartja a gyakori vércukorszintmérést, korrigálást, a pontos étkezést. Ha „rosszalkodna”, a férje figyelmezteti.
– A papa az én őrangyalom. Éjszaka őrzi az álmom, ha furcsán veszem a levegőt, rögtön felfigyel rá, és felébreszt, megelőzve a bajt. Mindenhova együtt megyünk, most is itt van, gyere ide, apukám – hívja élete párját szeretettel Rózsa, közben megemlíti, hogy a férje is nagyon beteg volt a közelmúltban.
Zoltán leül hozzánk a Budai Fonó klubjában, ahol Rózsával beszélgetünk, és csak annyit mond halkan, aggodalmas tekintettel, van gond elég. Nem részletezi, nem kell ezt túlmagyarázni. De túldimenzionálni sem. Ma ünnepelnek. A győzelmet a betegség felett. Azt, hogy van erejük megküzdeni a bajjal. Egymásból merítenek hozzá erőt.
Bartuc Gabriella
