És te hány fogást bírsz?
Nemrég egy előadásra mentem, és odafelé azon gondolkodtam, mi újat lehet mondani cukros témakörben azoknak, akik naponta foglalkoznak cukkerekkel. Látogatják őket, ellátják őket, beszélgetnek velük, mérnek ezt, mérnek azt… Azután egyszer csak felötlött bennem a kérdés – oké, de vajon ismerik-e őket? Nem úgy, mint a szomszédot, aki reggelente krákogva ébred, és mindig hangosan csapja be az ajtót, hanem úgy igazából…
Az adatokat ismerik: keveset mérjük a cukrunkat, a cukorbetegnaplók négyötöde hamisított adatokat tartalmaz stb. De vajon tudják-e, hogy miért van így? Hogy mi állhat a háttérben, mik az igazi okai ezeknek a jelenségeknek? Ha nem értjük, hogy mindez miért történik, akkor az adatok csak puszta számok maradnak, a megoldáshoz nem kerülünk közelebb. És akkor eszembe jutott az iskolai kötélmászás. Álltunk, fiúk szép sorban, magasak, alacsonyak, soványak és kövérek, és néztük a kötelet, ami úgy tűnt, egészen az égbe nyúlik, és ezen bizony nekünk fel kell másznunk, mint a mesében a paszulyra. A probléma csak az volt, hogy nem számíthattunk királylányra, se fele királyságra – bár én a gyönyörű Dóra egy puszijával is beértem volna, de még csak az sem járt ezért a hőstettért. Ötös járt érte. Vagy egyes. Középút ritkán volt. Vagy felmásztál a tetejéig, vagy nem. Aki a feléig jutott, volt, hogy az is egyest kapott. Néztük egymást, latolgattuk az esélyeket. Ricsi sportoló, kb. három másodperc alatt fent lesz, Tamás nem izmos, de vékony… pár jó technika és azt a 40 kilóját csak felhúzza. Velem nem lesz gond, gondoltam, pont a kötélmászás jól ment. De mi lesz Dugóval?! Dugó szerette a matekot. És a csokit. A csokit jobban. Duci fiú volt, aki tudta, csak az eszével boldogulhat ebben a világban, mert a teste nem a kötélmászás ihlette műremek kategóriájába volt sorolható. Mindannyian megértően, szomorúan néztük, mikor a kötélhez lépett. Megfogta… Csend lett… Erejét megfeszítve próbált feljebb jutni, de gyenge volt ekkora súlyhoz. Rápróbált még egyszer… Semmi. De nem adta fel, úgy lógott a kötél végén, mint egy érett birsalma. Ekkor valaki felkiáltott: Gyerünk, Dugó! Ő kényszeredetten kimosolygott ránk azzal az arccal, hogy „Ugye ezt most nem gondoljátok komolyan?!” De mi belelkesedtünk és elkezdtünk ordítani – Gyerünk, Dugó, meg tudod csinálni, húzd! És az arca ekkor megváltozott. Tűz költözött a szemébe és nekifeszült… A keze remegett, mi üvöltöttünk – húúúúzd, húúúúzd!!! –, és ekkor csoda történt: Dugó egész testében remegve egy fogást feljebb ment a kötélen! Ujjongásban törtünk ki, ő pedig boldog arccal leesett a szédítő fél méter magasságból.
Sajnos ez egyes!
…mondta a tanár. Csend lett… Micsoda?! – futott át a fejünkben a kérdés. – Ez itten nem látta, hogy itt valaki óriási csatát nyert?! Hogy átlépte a saját határait?! Hogy önmagát győzte le?! Hogy Dugó egy fogást feljebb ment a kötélen?! Egyes?! Hát, igen. A kötélmászás olyan, hogy vagy felmászol, vagy nem. Dugó soha többet nem próbált meg feljutni a kötélen. Meg se próbálta. Soha. Amiért eszembe jutott mindez, az az, hogy velünk is pont ez történik a diabéteszben. Mindegy, hogy hány éves vagy, hogy mióta vagy cukros, hogy éppen szerelmes vagy és tiéd a világ, vagy elhízottan várod a nyugdíjat, az elérendő cél ugyanaz! Ugyanazt kell elérnünk, ugyanazt kell megugranunk orvosaink szerint! Ha nem sikerül, úgy érezzük, egyest kaptunk. Mert nem önmagunkhoz képest értékelnek minket – tisztelet a kivételnek, mert természetesen sok ilyen van –, hanem csak az eredmény a fontos! Tisztelet minden orvosnak, aki sávosan kezeli a dolgot és úgy működik, mint egy edző: kis eredmény is eredmény! Bíztatással, motivációt adva elérhetünk még egy fogást azon a kötélen! És ha még kapunk bíztatást – ki-ki a maga adottságai, képessége, életkora szerint –, akkor még egyet, és még egyet, és csak így van esélyünk arra, hogy ne csaljunk, hamisítsunk, hogy ne adjuk fel, hogy ne bukott diáknak érezzük magunkat, hanem fogásonként haladva, hallgatva a szeretteink, orvosaink bíztató üvöltését felkússzunk a kötél tetejére! A célt mind ismerjük. De nem az ismételgetése segít elérni azt, hanem ha tudunk örülni a részeredményeknek, a javulásnak és minden pillanatnak, amikor újra és újra legyőzzük magunkat! Persze a jó edző egyedül kevés! Kellünk hozzá mi is! Fogjuk meg azt a kötelet, és nem baj, ha egyből nincs meg az ötös! Fogásonként haladjunk, és jön majd az is! Hajrá!!!
Kovács Áron
